Tegnap volt a születésnapom. Nem ünnepeltem meg, őszintén szólva azt vártam hogy majd mások megünnepelnek. Ó, én egocentrikus, felelőtlen és hiú ember. Őszintén szólva én sem szoktam nagyot alakítani mások születésnapján. Nem szervezek meglepetés bulit, nem valósítom meg álmaikat, és nem hívok fel senkit sem úgy, csak spontán a születésnapján, hogy feldobjam a napját egy jó kis programmal. Nem, nem teszem.

Azt mondják a bölcsek, hogy tedd azt másokkal, amit szeretnél hogy veled tegyenek. Miért van az, hogy én ezt az alapigazságot bizony csak egy helyen alkalmazom, az ágyban. De az életben valahogy nem megy.

Szóval tegnap, a 34. születésnapomon úgy tettem, mintha nem is akarnék azzal foglalkozni, hogy születésnapom van. De csak úgy tettem. Mert időnként szóvá tettem a dolgot. Hol panaszkodva, hol egy kis elnézést várva.

A nap végére már egészen rosszul éreztem magam. Hiába a köszöntések, hiába a lazán vezsem a dolgot hozzáállás, valami azért mégis hiányzott. Valami, amit nekem kellett volna megtennem. Megünnepelni saját születésemet. Hogy bánom-e? Nem. Nem vagyok az a megbánós típus. Hiszen egy elcseszett napon is fejlődhetünk és megtnulhatunk magunkról valamit. Például  a felelősséget. Vagy azt hogy nem érdemes túlaggódni semmit. És még azt is, hogy a problémák felnagyításával egyet érhetünk el, problémát gyártunk.