Szóbeli bántalmazás

Négy hónap. Körülbelül ennyi idő telt el, hogy bezártam magam mögött a lakásajtót, megadtam magam, és eldöntöttem addig nem nyitom ki, amíg nem tisztázom magamban a dolgokat. Nem értettem, hogy történhetett párhuzamosan két olyan dolog az életemben ami borzasztóan megrázott, sok erőt követelt tőlem és úgy éreztem hogy nem tudom feldolgozni őket. Azt gondoltam egy idő után, talán nem is kellene ennyit agyalnom rajta, csak átlépni, és majd elmúlik a fájdalom. De nem, a kemény dolgokat tisztázni kell és feldolgozni.

Jól gondoltam. És hiszem, hogy meg kell találni a magyarázatokat.

Az egyik történés a családban volt, ami megrengette mindannyiunk életét, a másik a magánéletemben, melyről egyre inkább azt gondoltam, hogy csak én fújom fel a dolgot. De! Nincs olyan, hogy csak felfújja az ember. Mert ha valami nagyon mélyen érint érzelmileg, akkor ott valami van!!!

A magénéleti történés összezavart. Nem értettem, hogy lehet, hogy valaki annyira a lelkem mélyéig hatol, hogy szinte a részemmé válik és többé onnan kiűzhetetlen. Minden része, megnyilvánulása, az otthona, a reakciói, minden rezdülése hatalmas hatással volt rám. Betudtam mindezt a szerelemnek és a függőségnek. De nem bírtam lezárni, nem bírtam megérteni hogy okozhatott ekkora fájdalmat egy ember.

Bántalmazás! Ezt a szót a fizikai erőszakra alkalmazzuk. De! Van lelki erőszak, van szóbeli bántalmazás. De ezt valahogy elnézzük. Elviseljük, szemet hunyunk felette. Pedig a szóbeli bántalmazás iszonyú károkat okoz a személyiségben, a lélekben. Betudjuk érzékenységnek, a másik oldaláról egyszerű bunkóságnak. Pedig nem ilyen egyszerű.

A bántalmazó hatalomra törekszik. Uralni akarja a másikat, nem hagyja hogy önmaga legyen, spontán legyen. Leszólja, kritizálja, semmibe veszi, más alkalommal pedig a legjobbat nyújtja neki. Hatalomgyakorlás. Teszik ezt azok, akik maguk felett nem tudnak hatalmat gyakorolni. Nem uralják magukat, ezért másokon gyakorolják a hatalmat.

Nincs bennük empátia! Idealizálják magukat, viszont nem ismerik valódi önmagukat. Fájdalmukat nem mutatják meg őszintén, nekik ez gyengeség. Ha idealizált önképüket fenyegetve érzik, akár azáltal, hogy a másik valamivel jobb náluk, vagy szabadabb, vagy boldogabb (a sor folytatható), veszélyeztetve érzik magukat. A másikat fogják leszólni.

Ha nem tudják a másik embert befolyásolni, manipulálni, csak saját gyengeségüket érzik. De ezt nem engedhetik meg maguknak.

És ki lesz az áldozat? Az, aki olyan kevés önbizalommal rendelkezik, hogy nem ismeri fel, mit is tesznek vele. Nem ismeri fel, hogy bántják, magában keresi a hibát. Hisz a bántalmazónak, jobban mint a saját érzéseinek. Így válik egyre inkább önbizalomhiányossá, elveszíti önmagát, az életét.

Meg akarja érteni a másikat. Azt hiszi ha megérti, vagy ha elmagyarázza a bántalmazónak, hogy mi esik neki rosszul, az megérti őt. De TÉVED! Mert a bántalmazó hatalomra és manipulációra törekszik. A bántalmazó saját idealizált képét akarja megerősíteni, és abba nem fér bele, hogy ő olyat tett, ami a másik félnek fájhat. Tagad! A másik a hibás! Túl érzékeny! Ő nem lehet hibás!!

Mi a közös bennük?? HOgy mind a ketten olyan közegben nőttek fel, ahol jelen volt a szóbeli bántalmazás. De míg az áldozat találkozott empátiával, a bántalmazó nem. Így váltak el útjaik... az áldozat hisz az együttműködésben, de nincs elég önbizalma hogy különbséget tegyen az együttműködés és a bántás között. A bántalmazó a hatalomban hisz. A másik feletti hatalomban. Ő irányít. Mindenkit, de magát nem tudja.

Hát erre is jó az önbizalom. Hogy felismerjük ha bántanak. Ne hagyjuk ha bántanak. Minden emberenek jár a tisztelet, nekem is jár a tisztelet. És itt értettem meg a dolgok lényegét. Miért ért a magánéletemben ekkora fájdalom. Hogyan csaptak be. Szeretetet hazudott, és én el akartam hinni hogy szeret. De ő csak irányítani akart. Használni. Amikor neki kellek. Nem beszélt velem amikor én akartam, amikor fontos lett volna nekem. Tudjátok hogy hívják ezt?? Érzelmileg magára hagyatottság. Érzelmileg nem állt mellettem. És itt ismerszik meg ki szeret igazán. Melletted áll-e  a másik érzelmileg? Meg akartam őt érteni. Mindenféle módon! Azt hittem én hibázok folyton. Persze hogy hibáztam, de nem volt lehetőség megbeszélni. Időnként a másikhoz vágtunk dolgokat, de igazán nem beszéltünk meg semmit. Kitért előle. Mert akkor neki is szembe kellett volna nézni az érzéseivel, A tetteivel és a szavaival.

Tudom hogy volt bántalmazás a családjában. Szemtanúja volt. És tudom hogy az enyémben is. Megértettem, hogyan nyomatták el velem érzelmeimet, hogyan történhetett hogy inkább mások meglátásaira hallgattam, mint a saját tapasztalatomra.

Megláttam, hogyan vesztettem el hitemet. Nem most, még egészen fiatalon. Hitemet magamban. Nem is hagyták, hogy higgyek magamban.

Aki rendszeresen ilyen partnert talál, aki bántja, az nem tanulta meg értékelni magát. Mert ha értékelné, akkor tudná, hogy nem normális dolog ha leszólják, de az sem, ha mindent elnéznek neki. Mert aki szeret, az a legjobbat akarja kihozni belőlem. És nem hagyja, hogy bántsam magam, nem hagyja hogy elhanyaagoljam az életem. És ha magamat szeretem, tisztelem és elismerem, akkor nem hagyom, hogy bántsanak, nem hagyom hogy elhanyagoljam az életem. És ha van önbizalmam, akkor tudom milyen az, hogy hiszek magamban, abban, hogy kihozhatom magamból a legjobbat, és nem kell lemondanom magamról, az életemről, mások tiszeteletéről és szeretetéről.

Megértettem a közös pontot a családomban, és ebben a másik emberben, akit szerettem, jobban mint Önmagamat!

Ezt kívánta a pillanat! :)