Egy hete vidéken, szülővárosomban vagyok. Úgy gondolom mindig tanulságos hazjaönni. Az anyám viselkedésének megfigyelése önismeretemet nagyban elmélyíti, mert kívülállóként könnyebb egy másik ember viselkedését megfigyelni, mint a sajátunkét. És hát tetszik vagy nem, én a legtöbb dologra úgy reagálok mint az anyu. Hihetetlen, hogy ennyire hasonlítsak rá. Hihetetlen, hogy ennyire átvegye egy gyerek a szülő reakcióit. Még az élmények feldolgozását, az érzelmi reakciókat és sokszor a gondolkodásmódot is. Ijjesztő és tanulságos egyszerre.

Szóval ez a megfigyelés azt eredményezi, hogy kívülről látom, hogy egy-egy reakció milyen hatást kelt a másikban. Látom, amint anyu kommunikál emberekkel. Látom hogy nem is figyel a másikra igazán, és a reakciója körülbelül annyi, hogy összefoglalja egy mondatban a másiktól hallottakat, vagy levon egy erkölcsi tanulságot a hallottakból. És én is ezt tettem sokáig. És látom mennyire hiányzik ebből az 'én', az érzelmek. Így aztán tényleg nem lehet megismerni  egy embert, vagyis őt.

Én egy rejtőzködő ember vagyok. Nagy terhet jelent kimondanom hogy mit érzek, mit gondolok és mire vágyom. Pedig isten a tanúm rá (ha létezik :-) ) hogy nagyon vágyom rá hogy legyek valaki, egy személyiség, aki megmutatja magát és ad valamit egy másik embernek magából. Ez még nem megy.

Persze ehhez fel kellett építenem először az önbizalmamat és az sem volt kis feladat. Most pedig magamnak is be kell vallanom, hogy mit szeretek és mit akarok az élettől. Ez nem is olyan egyszerű, hiszen eddig nem így működtem. Sokan ismerik a jelenséget amikor valaki tudja mit nem szeret, de azt már nem hogy mit szeret, mi vonzza, és mit is akar igazán. És néha ha ez tudható, akkor is nehéz magunknak bevallani. Pedig ez nem becsület kérdése. Ez inkább a teljes élethez szükséges. Az élethez, ami nekem most nem nagyon van.

Ha nincs életem, sajnos az emberi kapcsolataim sem működnek. Csak felszínesen. Hiszen a tapasztalat, az élmények hiánya olyannyira beszűkíti a személyiségemet, hogy nem igazán tudok érdekfeszítően, hatásosan beszélgetni. Így marad a menekülés a többiek elől. De az élet elől nem érdemes.

Szóval az őszinte élet nem valami magasztos cél. Inkább szeretném végre megélni magamat, az érzéseimet és a kapcsolataimat. Erre törekszem én. De még sok a félelem, a menekülés, a védekezés.

De nem adom fel! :-) Miért is tenném?