Nem vagyok a változások embere. És igazából erről a szóról csupán közhelyek jutnak eszembe, mert ha a saját gondolataimban és érzéseimben kutakodok, akkor káoszt és félelmeket találok. És ahogy az engem megismerők és hallgatók szokták mondani: kishitűséget.

De egy ideje a zsigereimben érzem, hogy itt az ideje változtatni az életemen. Kis lépéseket mindig teszek, de ezek azt hiszem túl kicsik ahhoz, hogy jelentősen újat hozzanak az életembe. Komfort zónámba ennyi fér, kis lépések. De ezek nyilván nem elégségesek.

Pár hete nem csak érzés szintjén jelentkezett a változás szükségessége, testem is jelez, elég komolyan, hogy ha továbbra is ezt a paszív, visszafogott, alig életet élem komoly következményei lesznek a jövőben. Vagy a közeljövőben. Szóval abba kellene hagynom a nyavalygásokat, a panaszokat.

És most jöjjenek azok a bizonyos közhelyek. Az élet változás. Ha ezt nem vesszük figyelembe, hamar beleununk a dologba. A változáshoz elengedés kell. És talán ez a nehezebb része. Elengedni szokásainkat, merev eszményképeinket, a tökéletesség iránti vágyat, és olykor merev álmainkat is. Az új felé fordulni. A bizonytalan felé.

Nem a félelmeket, a negatívumokat, a lehetséges veszteségeket mérlegelni folyton, hanem azt nézni, mi az ami húz maga felé, mi az ami pozitív érzelmeket gerjeszt, ha csak rá gondolunk. A vonzó dolgok felé fordulni. Persze sokaknak ez jól megy, de attól még nem boldogok. Mert nem a felszínes hedonizmus az, ami tartósabb elégedettséget okoz.

Néha nehéz eldönteni, hogy magunkban kell a változásokat létrehozni, vagy a külső dolgainkban. Azt hiszem a kettőben együtt. Talán csak így működik igazán.

Az érzéseket nem elég megélni, hanem ki is kell élni. Tettekre fordítani.

Nem várni a tökéletes időpontot, a megfelelő körülmnyeket, csak belevágni. Mert van, amikor muszáj. Bármilyen félelmetes, és bármilyen bizonytalan.