Csak csendesen engedem a dolgokat megtörténni, csak csendesen hagyom hogy érzéseim megmutassák mi hogyan hat rám. Nem kapálózok, nem ellenkezek, de nem is hódolok be.

Nem kapálózok a világ ellen, nem szállok szembe a sorssal, még ha nem is mindig kegyes hozzám/hozzánk.

Hagyom hogy mindenki tegye amit akar, és hagyom hogy félelmeim megmutassák magukat.

Csendesen mondok nemet, és csendesen előbukkanak álmaim.

Nem győzködök, nem panaszkodok, és nem esek kétségbe a valóságtól. Bár olykor elszomorít.

Élvezem az esőt, hagyom hogy eláztasson, és élvezem a nyári hűsítő estéket.

Nem hagyom hogy akárki láthassa vágyaim, és nem hagyom hogy érezze fájdalmam.

Majd megnyílok kissé, már nem félek, csak elengedem magam.

Pőrén tisztán felbukkan minden mi hiányzik, és megbecsülöm mi éppen adatik.

Nem kergetek HIÚ vágyakat, s nem adom át bárkinek magamat.

Az akarat átalakul valami mássá, s rájövök hogy amit akarok, talán nem is kell nekem. Talán nincs is rá szükségem. Mert az után érdemes sóvárogni, melyet  a valódi szükség szül, s ezért érdemes majd harcolni.

Megérezni a valódi szépséget, miközben az elém táruló felszínes, hívogató, kiabáló külcsín már csupán a szememnek jelent táplálékot.

De a vágy valahol mégis ott lapul, mert a program működik, melyet ész meg nem cáfolhat, hit le nem dönthet. Hiúság, ember a neved!