Nem kell semmit bizonygatnom. Nem tartozom magyarázattal. Az életemről, a tetteimről, a ritka de olykor mégis megvalósuló döntéseimről.

Értékelem ha valaki meg akar érteni, bár az ritkább mint a fehér holló, de számonkérni nincs miért.

Nem tettem semmi olyat, mellyel el kellene számolnom. Legalábbis azok felé nem, akik csupán értetlenül és már lassan ismeretenül mondogatják, hogyan kellene léteznem. Főleg, hogy nem is kérte őket erre senki. Furcsa ez ha jobban belegondolok. Mintha némelyeket egyszerűen zavarna egy másik ember léte, minősége, és egyáltalán az élete. Olyanoké, akikkel még csak egy picike pont törtrészéig sem érintkeznek napjaik. Régebben valamivel megmagyaráztam ezt a viselkedést, de már olyan gyakran találkozom vele, hogy a magyarázatomban sem hiszek. Miért nem élik ezek az ismerősök, "barátok", szomszédok az életüket? Miért egy másikat kukkolnak? Ráadásul egy olyat ami nem is túl érdekes. És amit nem is ismernek. Miért akarnak berakni egy skatulyába, melyből ha picit is kilógok rögtön vissza akarnak gyömöszölni. Pedig én azt gondolom nem is lógok ki. Alapvetően sehonnan nem lógok ki. Csak éppen egyik skatulyába sem vagyk beilleszthető. Ez azért nagy különbség. Vagy ez tényleg zavaró??

Miért félünk ennyire a szabadságtól?? A szabadságunktól?? A másik szabadságától??