-Miről szól a blogod?

-...ööö...háát..önmagamról. Az érzéseimről. Magamról. Kiírom magamból a gondolataimat.

Milyen kínos ez a kérdés egy énblogot író bloggertől. Vagyis nekem kínos. Persze, jobb lenne talán hallgatni minderről? Nem, blogolok. Nyilván szükségem van rá.

Kínos, megdöbbentő érzést tapasztaltam ma. Mikor megfogalmaztam mit érzek, még furcsábban éreztem magam, hiszen mindez teljesen új volt számomra. Az érzés ami megjelent: darabokra hullott az életem. Nem változott sok minden, mégis megjelent az érzés. Nyilván ehhez hozzájárult, hogy önmagamat olyan tükörben szemléltem meg, melynek tudtam létezéséről, de eddig nem sikerült kellő közelségbe kerülnöm hozzá.

Mit mutat ez a tükör? Látom létem súlytalan semmilyenségét, az idő múlását, felelőtlen elzárkózásomat, a társadalomba való be nem illeszkedés makacsságát, önmagam elrejtését, életem álságát. Fáj!

Kapaszkodnék, de hűtlen voltam önmagamhoz, így nincs mibe.

Olyan mintha a semmiben léteznék és céltalanul lebegnék.

Nagy tétek forognak kockán, mégsem érzem súlyukat...talán ez a legrosszabb.

Még azt sem tudom hogyan kell szétesni, belülről.

Mára be kellett látnom, hogy életformám nem tartható így fent tovább. Nem vezet sehova. E felismerés mégsem képes megmozgatni. Valamiféle nyugtalanság birizgál belülről. Pedig ma eldőlt hogy lesz hol töltenem a szilvesztert, a barátaimmal vacsoráztam este, hazavárnak karácsonyra, látszólag nincs itt baj, belül mégis olyan súlytalanná váltak a dolgok. Még azt is nehezen értem meg, hogy jövő héten karácsony. 

Fényévnyi távolságra vagyok valakitől, akitől csupán néhány kerület választ el fizikailag, szeretnék közel kerülni, nem tudom már hogyan tegyem. Hiszen darabokból állok csupán, ezt tudom elé szórni. Dehát mit kezdjen darabjaimmal. És vajon hogyan lesz ebből újra egész? De hiszen ezt akartam- mondom magamnak. Nem tetszett ahogy működtem, aki voltam, szétszedtem magam, és most össze kellene rakni. :-) Szép feladat, mondhatom.