Február 25-én éjszaka megcsörent a telefonom. Ezzel kezdődött életem új időszaka, azóta olyan dolgokat teszek amelyekre már több évtizede mondom, hogy: NEM!

Február 26: bekapcsolom az RTLklub esti híradóját, a vezető hír az életemet megváltoztató eseményről szól, de az elhangzottak nagy részének köze sincs a valósághoz. Persze tudom én jó sajtómunkáshoz illően hogy reklamálni nem érdemes, mindez csak idióta showműsor és a 'feltételezett' szóval minden hülyeséget ki lehet védeni. Különben is, ki hibázott? A szennyes bulvár szerkesztője vagy a rendőrség sajtóosztálya?

Egy város szegezte rám tekintetét, kérdeztek, támogattak, sok-sok idegen ismerősként üdvözölt, a szokásosnál ötvenszer több köszönés, míg én álltam a sarat, mai napig minden nap kiállok egy kisváros 'nyilvánossága' elé, holott ez  a történet NEM RÓLAM SZÓL! Ó, a család! :)

Barátaimnak két hónapig naponta szolgáltattam a megdöbbentőbbnél megdöbbentőbb élethelyzeteket, emberi reakciókat. Senki nem fordul el tőlem családom tette (és feltételezett tette) miatt, őszinte elbeszélésem sokakat zavarba hozott.

Rendkívül sok kedvességgel és némi segítséggel is találkozom naponta. Megdöbbenek!

Szavak kerülnek elő, melyeket nem érzek magaménak, nem gondolom, hogy életem részének kell lenniük. Kábítószer, rendőrségi korrupció, hazudós ügyvéd, telefonlehallgatás (a T-Mobil szerint ez Magyarországon lehetetlen!!!), beszélő, BVI, danubia és kőperszalag.

Nagy dolog amit teszel, emberfeletti - mondják mostanában néhányan. Nem, nem az. Akkor veregessétek a vállam, ha boldognak láttok, akkor dicsérjetek ha megtanulok egy hullámhosszra kerülni azzal akire nagyon vágyom. Akkor lássatok bennem pozitív példát ha valami valódi teljesítményt tudok felmutatni és ne akkor amikor csupán összeroppanás nélkül, gyakran mosolyogva viselem családi örökségem.

Egyetlen embernek nem mondtam el a tévé, a helyi sajtó és egy kisváros által megrágott történetemet. Titkolom. Mert nem ismer, mert korábban sem nyíltam meg neki, pedig ő az aki egyetlen gesztusával túltesz egy 18 ezer lakosú város kedvességén. Ő nem tudja miért hagytam el a fővárost, miért találkozunk oly ritkán és azt sem sejtheti, hogy a vele töltött néhány óra felér egy életmentő lelki műtéttel.

Tudta nélkül tartja bennem a lelket, csupán azzal hogy van. Még ha távol is, még ha csak egy kaland is vagyok neki. Vagy más.. nem tudom..