Az elmúlt másfél évben kétszer is elkövettem ugyanazt a hatalmas hibát és ez bizony számadásra indított. Más formában, más típusú emberi kapcsolatban reagáltam hasonló módon, de bizony a hibám jellege ugyanaz és nyilván ugyanabból a forrásból fakad. Mind a kettő fájdalmasan végződött, ha egyáltalán vége szakadt. Dehát fájni kell a változáshoz, hogy  felismerhesd a hiba okát.

Kétszer is hatalmas magaslatokba emeltem egy-egy embert, ők fürödtek csodálatomban, én pedig nagyot puffantam egy idő múlva. Nem láttam tisztán, hogy az ember mint olyan nem emelhető isteni magaslatokba, hiszen mindannyian jóból és rosszból vagyunk összegyúrva és ezt nem szabad soha, semmilyen körülmények között elfelejteni!! Nem láttam tisztán, hogy az érzelmeim lehetnek túlfűtöttek, hogy egy szükségletem kielégítése még nem tesz senkit emberfelettivé. Nem láttam és nem tudtam, hogy lehet csodálni egy teljesítményt, egy tettet, egy képességet vagy egy tulajdonságot, de magát az egész embert annak kell látni ami: embernek.

Azt hittem ez a bizalomról szól. Kettéválasztottam az embereket: van akiben bízhatok és van akiben nem. De talán volt még egy kategória: az isteni magaslatokban lévőkben annyira megbízhatok, hogy magamat feladva kiadhatok nekik mindent, következmények nélkül.

De tévedtem! Mert ez nem  a bizalomról szól. Ha arról szólna, most az lenne  a következtetésem, hogy ne bízzunk senkiben, de ebben nem hiszek! A bizalom kockázatos, de vállalni kell!

Ez az egész belőlem fakad és megint csak rólam szól. :) Rólam kell szólnia ahhoz, hogy tudjak vele valamit kezdeni!!

Miért emelek fel valakit olyan magasságokba, melybe ember nem kerülhet...? Talán azért, mert magamat olyan mélységekbe helyeztem, melybe ember talán nem kerülhet. Önbecsülésem helyreállításával, mások is a helyükre kerülhetnek. Lesznek körülöttem értékes, jó, tehetséges, okos emberek, de nem kerülhetnek fel azokba a magasságokba, melyről akkorát zuhanhatnak később, hogy az már fájdalmas lesz. De nem feltétlenül nekik. Nekem viszont biztosan. Hiszen ők ugyanazok maradnak akik voltak, de az én illúzióm szétpattan, mint egy buborék, hatalmas űrt hagyva bennem.

Ezennel leemellek titeket az elérhetetlen magasságból egyúttal megszabadítalak a teljesíthetetlen, emberfeletti szereptől. Nem fogok csalódni bennetek és nektek sem kell tovább játszani. Előttem biztosan nem. Mert egy életre megtanultam, hogy ami gyanúsan tökéletes, az nem az, aminek látszik. Szép mutatvány volt, jó alany voltam, de most sokkal könnyebb és boldogabb lettem.

Magamat ember szintre emelem, 'emberfelettinek' látszó embereimet pedig leemelem a magas polcról.

Mert az ember csupán ember!