Nagyon későn jöttem rá, miért is vagyok hallgatag ember, vagy ahogy az utóbbi időben fogalmazok, miért okoz gondot az önmegnyilvánulás. Az évek során különböző magyarázatokat gyártottam, volt, hogy azt mondtam, nem kíváncsi a környezetem, akkor minek beszéljek, volt, hogy az introvertáltságomra fogtam, rosszabb napjaimban pedig elintéztem annyival, hogy nyilván egy üres ember vagyok, akinek nincs mit mondania..

Az önmegnyilvánulás fontosságára, magunk kifejezésének egészséges voltára szintén későn döbbentem rá.

Hogy a probléma gyökerét felfedhessem, két dolgot is át kellett gondolnom. Egyrészt, hogy mi is az önmegnyilvánulás, mi a kommunikáció, miért beszélünk magunkról, és egyáltalán hogyan mutatjuk meg magunkat. A másik megvizsgálandó kérdés, hogy ha ez nem működik, annak mi lehet az oka (no, itt lehet nagyon félremenni), hogyan alakult úgy, hogy szívesen menekülök a hallgatás biztonságába.

Nem tudtam én, hogy a hallgatás biztonságos, hiszen inkább frusztráltságot éltem meg, ha nem tudtam megnyilvánulni. Akkor talán mégsem vagyok én olyan zárkózott, mint amilyennek látszom, mint amilyennek gondoltam magam..

A hallgatás rejtélyének burka akkor kezdett töredezni, mikor felismertem, hogy én nem igazán védem meg magam ha bántanak, és nem igazán húzom meg a határaimat. Valahogy nem bírtam befogadni, hogy az életnek, az emberi természetnek van egy olyan oldala is, mellyel szemben fel kell lépni, melyet meg kell világítani, ki kell mondani, melyet nem szabad elfogadni. Fel kell emelni a hangomat!

És elkezdtem. Mondtam, kimondtam, védtem magam, határokat húztam, felháborodtam, megvilágítottam, nem hagytam.. nem hagytam, hogy személyemet támadják, használják, kihasználják, lehúzzzák, bántsák. Mondtam és mondtam.

De eljött egy pont, amikor megláttam, hogy a sok beszédem közepette elfelejtettem kellően figyelni a másik reakciójára, és azt hiszem ez volt az igazi fordulópont az emberi kapcsolataimban.. Mert életemben először megláttam micsoda emberi pokolban is éltem én mindig. (később azt is felismertem, hogy a körülöttem élők is poklok bugyraiban vergődnek) A látszategyensúly, a mesterségesen lérehozott kiegyensúlyozottság mögött micsoda elhallgatások, félelmek és védekezések vannak..

Ha megnyilvánulok, az sok emberenek nem fog tetszeni. A dolgok kimondása egyesekből félelmet vált ki. Vagy elkeseredést, kétségbeesést, fájdalmat, tehetetlenséget, pánikot, védekezést. A vágyaim kimondása, megélése, van akiből veszélyérzetet, irigységet, rossz érzéseket hív elő. Ezért megpróbálják lekicsinyelni azt, lehetetlennek, hibásnak beállítani. Ha valami rosszul esik nekem és kimondom, sokan nem fogják tudni kezelni. Nem akarják látni, hogy bizony minden emberben megvan a képesség, hogy fájdalmat okozhat másoknak. Akkor is ha nem akar. Ezt sokan nem akarják elhinni magukról. Ezért, nem is hagyják, hogy napvilágra kerüljön.

Aki nem éli szabadon az életét, annak más szabadsága fájdalmas, kényelmetlen, veszélyes.

Aki nem mondja ki ha valami fáj, másnak sem fogja hagyni. Nem fogja eltűrni.

Aki nem tudja átélni az örömöt, az rossz szemmel fogja nézni a másik örömét.

Aki nem mer élni, abból rossz érzéseket, irigységet, dühöt vált ki az, aki megéli az életet.

És ha mindezt gyerekkorban tapasztaljuk akkor nem tudjuk megnevezni, mit történik, hanem próbálunk alkamazkodni, vagyis csak a megengedett érzelmeket átélni.. és mi lesz a többivel? Többféle forgatókönyv létezik. Az egyik az, hogy elnyomjuk, és hallgatunk róla. És ha túl sok mindent elnyomunk, akkor túl sok mindenről fogunk hallgatni.

Egyszerű ez mint az egyszeregy, monhatnánk, de az élet azt mutataja, hogyha benne van az ember, akkor mégsem könnyű ezt a helyzetet felismerni és kezelni. Társadalmunk pedig inkább épül a felszínes képmutatásra, mint a dolgok pontos és sokoldalú megnevezésére..

Túlalkalmazkodtam évtizedekig. Megtanultam mit és hogyan élhetek meg, hogy mindenkinek jó legyen. Ha a környezetemnek jó, akkor az nekem is csak jó lehet - gondoltam. hiszenakkorszeretnifognakmondattavelemagyermekilogika

 De ha környezetet váltasz, akkor változnak a szabályok, elvárások is....

És ha olyan környezetbe kerülsz, ahol várják, hogy megnyilvánulj, de te már megtanultad, jól begyakoroltad, hogy te nem, inkább másokra figyelsz, akkor olyan közeget alakítasz ki magad körül az új helyen, ahol nem kell teljesen magadat adnod. Elég egy részed is. Mondjuk aki figyel. Vagy aki békés és mosolyog. Vagy az, aki meghallgat és mond néhány biztató szót.

Egészégtelen ha az ember nem teljes.

Ha valaki túl sokat hallgat, akkor nem éli meg magát. Nem éli az életet. Berögződött, hogy nem mutathat meg mindent önmagából. Szomorú dolog, ha valaki így kezdi az életet. Majd évtizedekig így is éli. A hallgatás komfortossá is válhat. De aztán.. vágyakozni kezd... és nem hagyhatja annyiban a dolgot.. jó esetben..