Először is köszöntöm azt az olvasómat, aki személyesen is ismer engem , de be nem vallaná, hogy olvassa a blogomat. Ilyen is van.

Akkor a többiekhez:

Hosszú évek tapasztalatára volt szükségem ahhoz, hogy felismerjem, amikor ki akarják provokálni, hogy valamiért egyfolytában aggódjak, akkor igázából valaki a saját félelmét akarja átültetni belém. Azt akarja,hogy féljek, ahogy és amiért ő is fél. Ma már könnyen felismerem az ilyen akciókat, de bevallom az okát még mindig nem értem teljesen. Talán ki akarja vetíteni, másban látni, hátha akkor belőle eltűnik? Vagy csak nem akart magára maradni a félelmével, és azt gondolta ha más is érzi, akkor neki jobb lesz? Nem tudom. Többször találkoztam ilyen emberekkel, éppen azok tették ezt, akik nagyon közel álltak hozzám. Ma már, ha ilyesmivel találkozom, inkább távolodni akarok az illetőtől. Talán egyszer eljutok oda, hogy nem akarok távolodni, hanem inkább enyhíteni akarom az övét. Ki tudja? Magamat védeni vagy a másiknak segíteni? Ez nagy kérdés. Talán attól függ, hogy kiről van szó..

Mikor először tapasztaltam hasonlót, csak azt éreztem, hogy nagyon idegesítő a dolog. Éppen jól vagyok, kiegyensúlyozott a magam módján, nyugodt és valaki elkezd piszkálni, hogy mi minden szörnyűség történhet velem a jövőben. Bevallom sokszor igazuk volt, jól látták, hideg logikával felismerték és elemezték a helyzetet. Első osztályú megfigyelésekkel találkoztam, mégsem tudtam a jelenséggel megbékélni. Miért nem hagynak békén? Miért nem gondolhatom, érezhetem azt, ami bennem van? Miért akarnak megváltoztatni? Vagy kizökkenteni? Miért akarják rajtam és bennem látni a saját agggodalmaikat? Miért nem tudják elfogadni, hogy én nem az aggódást látom a megfelelő megoldásnak.

Később elszólásokból állt össze a valóság, vagyis amiért aggódnom kellene, az  a másik mély, igazi valódi félelme a saját életében.

A felismerés megvolt, de a nyugalmam még mindig nem. Egyrészt, mert meg kellett tanulnom megvédeni magam, kiállni a saját érzelemeimért, gondolataimért, saját magamért. De olyan sokáig éltem az aggódók közelében, hogy bennem is megjelent a félelem. Ugyanis azt gondoltam, hogy talán azért zavar engem a piszkálódásuk, mert lehet, hogy igazuk van. Itt követtem el a nagy hibát! Rájöttem, hogy igazuk van. De csak ha hideg logikával nézem a dolgokat. Remény és előrevivő megoldás nélkül. Viszont a felismerés olyan későn jött, hogy én is elkezdtem gyarapítani a zsigerből aggódók táborát.  A félelem testet öltött általam, annak minden tünetével, szenvedésével.

De ha igazuk volt, akkor mi is az én problémám? Csupán az, hogy ha ők látták is hogy hova vezetnek bizonyos dolgok, akkor nem pánikoltatni kellene a másik embert, hanem megismertetni a megoldás pozitív hozadékával. Persze aki  a saját félelmét nem tudja kezelni, attól hogyan is várhatnék ilyesmit? Nem aggodalmakat kellene a másikba ültetni, hanem biztatni, szeretni, bízni benne, reményt adni. Most ez az én feladatom. Kérek mindenkit, ha csak félelmet tud adni a másiknak, sétáljon arrébb. És gondolkozzon. Vajon mitől fél ő maga. És vajon kedveli-e a másik embert, ha csupán ilyen érzéseket tud táplálni benne. Miért veszi el tőle a reményt, az életét?

A tanulság persze hadd szóljon inkább rólam. Gyenge voltam hagytam magam. Másrészt nyitott voltam, mert elgondolkodtam az érveiken.  Ismét inkább nekik hittem, mint magamnak. Ráadásul az érzések ragadósak. Az ő kétségeik, félelmeik erősebbek voltak, mint az én reményem. A kétség normális, emberi, de ha picit nagyobb mint kellene, akkor győzedelmeskedik.

Azt gondolom, nagyon fontos, hogy mire irányítom a figyelmemet. A lehetséges negatív kimenetlre, vagy a lehetséges megoldásokra.  Figyelem. A figyelem irányítható.

Ezt kívánta a pillanat.