Hosszú vergődés után csak nekiültem írni, hiszen a vágy már csak ilyen. Cselekvésre szólít. Ellenállhatsz, érvelhetsz, pótcselekedhetsz, de az érzés nem múlik. Az agy hátsó részében, néha nem annyira a hátsó részben megbúvik az érzés: tenni kell valamit. És a vicc az egészben az, hogy sokszor pontosan tudod azt is hogy mit, és mégsem teszed.

Ez a nem tevés tarthat órákig, hetekig, halogathatod a dolgot hónapokig is, de akár évekig is keserítheted az életed.

Mondják mindenfelől, hogy csináld, vágj bele, meg tudod csinálni! De hiába! Marad az álmodozás, a tehetetlenség, a holnapba vetett remény, a sok várakozás.

De meddig lehet várni? És érdemes-e várni? Ad-e annyit az így nyert biztonság hogy megérje a halogatás, a hajtóerő elnyomása és a lemondás az újdonság nyújtotta bizsergető tapasztalatról.

Én a biztonságot választottam, eddig túléltem, de egyszer muszáj kinyílni a világra, önmagamra, a vágyaimra és a gondolataimra. MUSZÁJ Mert ott a vágy hogy megéljem mindazt amiért ide csöppentem. És ott a félelem, hogy a jövő beteljesületlen marad.

Hát erről fogok írni. Hogy sikerül-e megnyílnom és felfedezni az életet. Hogy többé senki ne mondhassa rám, olyan "kibaszottul zárkózott vagy". Bizony, bizony, a hiúság is nagy hajtóerő lehet.