Gondolkodtam írjak-e egyáltalán, mert nagyon szomorú hírt kaptam, ilyenkor talán jobb a csend...

Mégis írok ide pár sort, mert a történések ugyan magánjellegűek, de a bennem dúló érzések bizony nagyon elgondolkodtatóak.

Vannak családok, nagyon nagyon sokan, többek között az enyém is, ahol az érzelmi közelség soha nem volt jelen teljesen. Én egyszer csak fogtam magam és 300 km-re menekültem, ha távolság akkor már legyen igazi. Azóta sem vagyok hajlandó visszamenni családom közlébe, holott napi 'kapcsolatban' vagyok velük.

De van amikor szükség lenne támogatásra, érzelmi támaszra, mert tragédiák, szomorú események történnek. És ilyenkor bizony nem lehet csak úgy átkapcsolni. Egy ilyen tragikus hírt kaptam ma egyik családtagomról, akivel éppen nem vagyunk beszélőviszonyban. Természetesen felhívtam, próbáltam enyhíteni a fájdalmat, ha egyáltalán lehet.. Persze ilyen helyzetben illik félretenni a sérelmet, nem az én sértődöttségem a fontos, de be kell vallanom őszintén, hogy amiért nem beszéltem a nővéremmel, az a mostani beszélgetésben is majdnem előjött, vagyis tragédiája közepén is képes megbántni a másikat. Sajnálom őt, nehéz napok előtt áll. A sajnálat biztosan nem segít, talán csak az együttérzés..

Egy dologban biztos vagyok. Ha nincs meg az érzelmi közelség, történhet bármi, megpróbálhatunk a másik mellett lenni, de az űr ott van.

Azt mondják a tragédiák összehozzák az embereket. Nem minden esetben. És nem a bántások miatt, hanem a képesség hiánya és a beidegződések miatt.

Mert bizony félünk érzelmileg kockáztatni, és sokszor nem is nagyon tudjuk hogyan kellene a másikhoz közeledni vagy ezt a közeledést jól elfogadni.