Amikor keresel valamit, nem elég a sziklák alá benézni, fel kell emelned minden kis követ, mert nem tudhatod, melyik alatt rejtőzik az.

Szerdán újra vezettem. Per pillanat ezek az aktív történések az életemben amikor elmegyek gyakorolni, illetve órát venni. Végre ráéreztem meddig kell felengedni a kuplungot, hogy emelkedőn megtartsa az autót. Éreztem, és ez a lényeg. Sok órát vettem már és eddig próba szerencse módszerrel álltam meg az emelkedőkön. De most bekövetkezett az áttörés. Nem tudom miért kellett ilyen sok időnek eltelni hogy ezt megtapasztaljam, de itt van, eljött, tudom, érzem, ááááááá de jó!! Vezetés után átruccantam a kilenc kerbe hogy szokott sörözőmben üssem el az estét, és valahogy elnyomjam lelkiismeret furdalásomat amiért nem utaztam haza a nővéremhez, aki kórházban van. Éreztem, hogy haza kellene mennem, de tudtam, ez bizony részben lenne csak őszinte gesztus, mert rémes kapcsolatunkon jelenleg ez sem változtatna.

Nem szóba, tartalomba van az érzés.

Az estém elég jól sikerült, csendesen, meghitten, beszélgetősen. Egy barátnőm végre félretette védőpáncélját és számomra is meglepő módon nyitotta meg lelkét és találkoztam egy-két ismerőssel is. Egyikőjüknek elmeséltem milyen fordítottan éltem az elmúlt két hétben, nappal aludtam, éjszaka ébren virrasztottam, mire csak annyit mondott, ez nem élet. Hmm  akkor csak lét?

Nem tagadom ez bizony fényévnyi távolságra van az úgynevezett teljes élettől, amit mostanában úgy fogalmaznék meg, egy csipetnyi mindenből, jóból, rosszból, minden létezőből. De az arányokat is tartsuk szem előtt.

Heves küzdelmem a nappali életforma visszaszerzésére mára kudarcot vallott, újra éberen töltöm ezeket a sötét éjszakákat, de ha nagyon muszáj úgyis felkelek nappal. Úgy látszik, mostanában ez nem olyan fontos.