Nem szeretem lezárni a dolgokat. Nem szeretek elbúcsúzni emberektől. Nem szeretem kimondani a végszót: kész. Szeretem ha folyamatban van minden.

Nagy hévvel belekezdek valamibe, egy idő után lelassítok, majd nagyon lassan évekig is képes vagyok rendezgetni, tanulgatni, csiszolgatni ami éppen foglalkoztat. Nem tudom, hogy ilyenkor a lendületemet veszítem el, vagy csak megrémiszt a befejezés, a lezárás eshetősége.

Itt van például a lakásom. Nagy energiával elkezdtem berendezni, minden apróság után hónapokat jártam, kerestem, kutattam, időt, pénzt nem sajnálva válogattam a kínálatban. Majd nehezen de döntöttem. Sok bosszúság is ért, majdnem peresekedtem egy asztalossal, a két éves lakásomat újrafestettem, a függönyömet kiégettem, semminek nem volt helye. Kezdtem belefáradni ebbe az egészbe, és nem értettem mi történt velem, mikor mindig is azt vallottam, a gyors döntés a jó döntés. Még nem fejeztem be a lakás csinosítását, pedig rengeteg időt szántam már rá. Azt vettem észre, hogy mostanában már csak tervezgetek, de dönteni és ezért lépni már nincs nagy kedvem. Beleestem a klasszikus hibába, nem azt nézem mit nyerek a választásommal, hanem hogy miről kell lemondanom, ha leteszem a voksot valami mellett. Hát ez bizony alaphiba. És ha arra gondolok, milyen jó lenne ha végre kirakhatnám a pontot erre a projektre, máris hiányozni kezd a tervezgetés izgalma. Pedig belekezdhetnék bármi másba, és legalább haladnék valamerre..

De vannak egyéb példáim is. Nagyon régen volt, amikor elkezdtem angolt tanulni. Letettem a középfokút, majd folytattam a tanulást magántanárral, de valahogy nem haladtam úgy ahogy kellett volna. Mintha csak azt élvezném hogy úton vagyok valamerre, és nem igazán a cél érdekelt, hogy elérjem azt a szintet, amit valahol az agyam egyik rejtett zugában megcéloztam.

És most mintha  a vezetéssel is ezt játszanám. Persze, akarom én azt a jogsit, de utána bizony tovább kell lépni. Azaz, venni kellene egy autót. És hát ez most nem egyszerű. Vagy nem akarom hogy egyszerű legyen... Nagyon hosszú ideje járok vezetni, nagyon élvezem, de ahogy közeledek a célhoz, már megint elfog kicsit a rémület a befejezéstől. Vagy a továbblépéstől?

Az egyetem dettó. Megcsináltam, már csak a nyelvvizsga kellett az államvizsgához. Nem húztam, nem halasztottam, de valahogy a cél előtt már lelassítottam.

Az emberekkel sincs ez másképpen. Amikor dönteni kell egy ponton a kapcsolat jövőjéről, én valahogy hagynám úgy ahogy van. Nem akarok tovább lépni. Azt hiszem a férfiak ezt jobban értik, és talán így én is megértek belőlük valamit. :-)

Nem beszélve a szakmámról, melyet akkor hagytam ott amikor egészen jó pozícióba kerültem.

A célegyenes az én problémám. Az a szakasz, ahol mindent bele kellene adni, hogy átszakítsam azt a szalagot. Valahogy már nem érdekel. Itt megállok és élvezem a tájat.

A felemelő érzés amikor elérek valamit, az én életemből lassan kezd kikopni. Mert ha sikerül bármit is befejeznem, a hosszú idő amit rászántam elhomályosítja a beteljesülés örömét. Vagy legalábbis csökkenti.

És bizony ha egyedül kell örülnöd az eredményeidnek, az sem túl felemelő.

Most ott tartok, hogy jó lenne befejezni egy-két dolgot, mert ha sokáig húzom, a közben felmerülő akadályok, csak még jobban csökkentik a lendületemet.

Félelem ez már megint. Félelem a javából..