Kőkemény pszicho, kizárólag mélybenézőknek!!! Én szóltam!

Régebben sokat álmodoztam. A jövőről, magamról, az életemről. Nem állítom, hogy ezekből tudatos tervek lettek, de azért ott belül mindig valamiféle irányt mutattak. Gyenge próbálkozásaim és sok szerencsém, na meg a családom anyagi támogatása segítségével néhány álmom meg is valósult. De ha valami nem tetszett, akkor könnyen otthagytam az egészet, megszakítottam utamat és azt éreztem én ezt könnyen megtehetem. Nem veszítek semmit, mert nem fogok küszködni olyan dolgokkal, emberekkel, munkákkal, amelyek csak a folytonos stresszel engem emésztenek fel. Nagyobb erőfeszítéseket azonban sohasem tettem.

Lassan elfogytak a célok. Már csak valami halvány emlék maradt a régi álmaim kiváltotta érzésből, és eljutottam arra a pontra, hogy már nem tettem semmit, viszont egyre gyakrabban beszéltem arról mit is szeretnék én még megvalósítani, de igazából semmi nem mozgatott meg. Mikor tudatosodott bennem, hogy igazából már csak a számat jártatom, de egy fél lépést sem teszek semerre, kissé megijjedtem. Nem volt nehéz belátni, hogy így bizony maradok ahol vagyok, vagy a dolgok csak egyre rosszabbak lesznek idővel. Meg is ijjedtem rendesen. De mivel továbbra sem éreztem semmiféle indíttatást a cselekvésre, kemény befelé figyelés kezdődött.

Mondhatnám a szokásos frázisokat. Magányos voltam régóta, csupán a kalandjaim tudtak elindítani egy rövid időre, hogy egy-két dolgot azért megtegyek magamért. Mondhatnám, hogy egyszerűen nem voltam rákényszerülve hogy tegyek bármit is, mert így is biztosítva volt kényelmes életem. Mondhatnám, hogy egyszerűen nem volt önbizalmam, vagy valamiféle depressziófélét éltem át, stb. stb. De én ezekkel nem tudtam megelégedni. Tudtam, hogy valami mélyebbről van szó. Mert hiába ezek a magyarázatok, nem érnek semmit. Hiába küzdöttem le nagy részt az önbizalomhiányomból, hiába kerestem társaságot magamnak, majd barátokat, hiába kaptam szeretetet, és hiába ijjesztettem meg magam azzal, hogy ha ilyen passzív maradok, nagyon nehéz élet elé nézek. Akkor bármi megtörténhet.

Négy éve nem dolgozom. Ezt az időt nagyon kemény befelé figyelésssel, és sok olvasással töltöttem. Sokszor ezek teljesen értelmetlennek tüntek, de ha az ember kitartóan keres valamit, és én bizony kerestem, akkor egyszer csak megérnek a dolgok bennünk és megtaláljuk.

Így találtam rá arra az érzésre, mely olyannyira meghatározhatja életünket, melyről már előző posztom is szólt, a szégyenre. www.vanitas.blog.hu/2009/03/31/korunk_a_szegyen_kulturaja

A szégyen megakadályoz abban, hogy amit nagyon szeretnénk, azt megtegyük. Hogy bármit is szívből tegyünk. És megakadályoz abban, hogy felhőtlenül átéljük az örömöt.

Sokunknak ismerős, hogy lelkesedünk valamiért, de mégsem éljük ki ezt az érzést. A vágy csupán vágy marad. No így nem éri el az ember a célját. Azt mondja rá a külvilág, hogy nem elég céltudatos. Holott hiába tudja mit akar, ha nem tud érte tenni. Ott belül gátolja valami. De sokszor ezt az érzést meg sem tudjuk fogalmazni.

És biztos vagyok abban is, hogy nem vagyok egyedül azzal az élménnyel sem, hogy egy társaságban nagyon jól érzem magam, mégis távol vagyok a többiektől. Mert nem tudom kifejezni örömömet. Szerencsére ez már csak a múltamra igaz, a jelenemre nem.

Miért marad az öröm bennünk. Miért marad az álom, álom. Hol szakad meg a folyamat? Hol marad a kielégülés??? Az elégedettség?

Akkor most jöjjön egy kis pszichológia.

Azért nem tudunk ezekre a kérdésekre válaszolni, mert hiába kutakodunk az emlékeinkben, nem találjuk mikor alakult ki ez az egész. Ez pedig azért van, mert a folyamat akkor kezdődött, mikor még nem is volt öntudatunk!!! Csecsemőként! Akkor tanultuk meg megszakítani az örömöt! Mert ha újszülöttként az anya nem tükrözi vissza a gyerek mosolyát, később az örömét, akkor megszakad ez az érzés, és a csecsemő csak azt érzi valami nem stimmel az ő örömével, később pedig azt, hogy valami nem stimmel vele. Ha nem kapja vissza tükörképként, hogy az öröme az jó, hogy a szükségletei az jók, hogy ő az érzései által jó, akkor az énképében zavar keletkezik. Szükségletei megjelenésekor negatív érzést fog érezni. És később bármi váltson ki belőle lelkesedést, nem fogja kiélni, mert belsővé tette az anya közönyét vagy negatív rekacióját. Persze egy kisgyerekben , főként egy csecsemőben ezek csak érzés szintjén jelentkeznek, így később ezzel már nem fog tudni mit kezdeni. Csak azt érzi, hogy valahogy nem megy. Valami megszakad benne.. valami hiányzik ahhoz, hogy végigélje és végigcsinálja amire vágyik. Persze, mert újszülöttként beprogramozódott arra, hogy megszakítsa mosolyát...örömét.. bármt, amit éppen lelkesen csinált. Hiszen ő még egynek érzi magát a környzetével, ezért ha kívül nem látja viszont pozitív érzéseit, akkor csak azt érzi, hogy valami nem stimmel. Valószínűleg ekkor sírni fog..

Tehát van egy pont amikor megszakadt az öröm. Ha akkor nem éltük ki, nem élhettük ki, akkor ezzel még felnőttként is küzdhetünk.

A pozitív énképhez, az önbizalomhoz, az igazán aktív és önmaracangolás mentes élethez a startvonal az öröm érzésének a visszatükrözése. Ha ez még sok más negatív dologgal, traumával társul, akkor egész életében keresheti és várhatja az ember ezt a pozitív megerősítést.

Így szakad meg az öröm. Így marad bennünk. Így maradnak a tervek távoliak, az álmok így halványulnak el.

De szerencsére ebből is van kiút. Mert ha megtaláljuk azokat, akiktől megkapjuk a pozitív visszajelzést, akik tudnak velünk örülni, akik elhiszik hogy a vágyaink fontosak, akkor idővel mi is elhisszük. És már nem lesz égető szükség mások megerősítésére, mert nem lesz többé kérdés, hogy ami iránt pozitívan érzünk, az irányt mutat nekünk, és hihetünk benne. És akkor már nem zárjuk magunkba ezt az érzést, teljesen természetes hogy kiéljük.

Ezeket az érzéseket erősítem én magamban. Mert korábban hiába kaptam pozitív érzéseket, nem hittem hogy nekem szólnak. Már elhiszem, és már jóval kevésbé függök ezektől. Ma már inkább csak töltekezem. Persze van még min dolgoznom, de már látom az utat, és célul tűztem ki, hogy igenis kiélem az örömömet. Megszakítás nélkül. :-)

És ha idáig valaki is eljutott az olvasásban akkor a sok pszichózás után csak neki jöjjön egy  habkönnyű kis blogbejegyzés: celebszomszéd lettem. Már egy hónapja az vagyok, de csak ma tudtam meg. Azért jobb lett volna ha én választhatom meg melyik celebet szeretném, ha már muszáj.. hmmm...