Olykor engem is kísért a remény. Illata belengi szobám és illúziók rabjává válhatok.

Kell ez a rabság, jobban mint a szabadság.

Talán megcsillan szememben a remény lángja, talán egy mosoly is feldereng arcomon.

Sosemvolt világok szereplője leszek, és talán egyszer majd teljes szívemből hiszek és szeretek.

Kapaszkodnék az érzésbe, de nincs igazán mibe. A remény áll és vár, megtelepszik sejtjeimben, de a szenvedélyhez nem elég. Bár..

Keresem közeli rokonát a hitet, mert ők együtt igazán erősek. Ha találkoznak, szinte eggyé válnak, tartást, célt és irányt adnának.

Hitem gyengélkedik, talán beteg, a gyógyírt még nem kereshettem meg.

De a remény csak vár, nem adja fel, keményebb ő mint bárki más.

Kemény de passzív, mégis valami sugárzó köddel lepi be kit elvakít.

Ha megtalál megjelöltettél, s megérzi ezt a külvilág.

Nyit feléd, vagy lecsap rád, az illúziód nagy árat kíván.

LÉgy objektív, ne álmodozz, tegyél már valamit! - szólamok és reménygyilkosok, ezt kapod ha túl soká titkolod!

A hit még mindig gyengélkedik, egyre jobban tünedezik. Kiáltanál, hívnád gyorsan, de ereje már kifogyóban.

Új érzést hívsz segítségül, önámítást, mely új reményt szül. Körbe körbe karikába, mikor talál a hit magára??