Évek óta készülök, hogy elmegyek a Könyvfesztiválra. Az utóbbi néhány évben keményen el is határoztam, de valami apró ok mindig meghiúsítja a tervemet. Ez az aprócska ok persze én vagyok.

Másfél hete beterveztem, hogy az ideit most már tényleg nem mulasztom el. Visszautazásomat Budapestre is így terveztem meg. Két hét vidéken, csütörtökön vissza a fővárosba, szombaton pedig irány a Millenáris. Felhívtam néhány barátomat, hátha valaki szintén lelkesedik az ötletért, de volt akinek későn szóltam, volt aki dolgozni fog a fesztiválon így elfoglalt lesz, és volt aki bizonytalan választ adott. Egyedül nem szívesen mennék, de éreztem, hogy azért csak megoldom valahogy ez a problémát.

Szerdán megvettem a vonatjegyem, este szépen összepakoltam, a hajnali vonattal akartam utazni. Éjszaka persze nem aludtam, mert némileg átálltam újra az éjszakai életmódra. Gondoltam majd a vonaton a majdnem négy órás úton némileg kipihenem magam. Mindig hajnalban vonatozok, mert olyankor csendesebb és nyugodtabb. Nincs sok utas, akik mégis rászánják magukat a korai utazásra, ugyanolyan fáradtak mint én, ezért csendben vannak. :-) Szóval én már napközben nem vagyok hajlandó a MÁV ügyfele lenni. A másik ok, hogy mivel kicsi országunkban is szükség van majdnem négy hosszú órára, hogy a fővárosból átszállás nélkül intercityvel eljussak az északkeleti régióba, ezért álmosan akarok utazni. Ugyanis így kevéssé veszem észre milyen hosszú az utam szülővárosomba.

Szóval készültem a visszaútra. Éjszaka alvás helyett próbáltam elütni az időt, amikor egyre határozottabban igyekezett betörni tudatomba egy érzés, amiről eleitne nemigen akartam tudomást venni. Valamiért lepergett előttem a rám váró hajnali program, ami igazán semmi különlegeset nem ígért, hiszen tizenöt éve ingázok Budapest és kisvárosom között. Mégis betolakodott a kép, amint álmosan a hajnali hidegben felszállok a vonatra, majd a Nyugati pályaudvaron cipelem csomagomat, hogy kiérve hívjak egy taxit, és hazavitessem magam. Részletesen láttam a pályaudvar minden részletét, a reggeli éledező város színeit, és éreztem, hogy milyen ehagyatott is tudok lenni ebben az otthonomnak igazán nem nevezhető helyen. Eszembe jutott, hogy visszaérve ismét sok magányos óra és nap vár rám, csupán kevés örömteli és érzelemdús esemény.

Közeledett a hajnal, és én egyre kimerültebb lettem. Úgy éreztem, egyetlen dolog van ami most igazán jólesne, egy hatalmas alvás. És nem, én nem akarok Budapestre menni! Még nem! Kell még egy kevés ebből a friss levegőből, érezni akarom még a biztonságot nyújtó kényelmet. Nem akarok még visszamenni lakásomba, ahol senki nem vár rám. NEM!! Nem akarok még kilépni kényelmi zónámból. Csak még egy kicsit hadd maradhassak!!

És ekkor éles fájdalmat éreztem a bőrömön, egy picike, két napja begyulladt felületen, testem segített, ha ennyire nem akarok menni, akkor ad nekem okot a maradásra. Reggel családomnak már betegségként tálaltam az okot, amiért élvezném még társaságukat. Ki tudja mi a probléma? Lehet hogy nem komoly, de ha mégis, itthon mégiscsak egyszerűbb orvoshoz mennem -magyaráztam magamat.

Ezek után reggel elaludtam, és azt hiszem régóta nem pihentem ilyen jól. Délután telefonon keresett meg havernőm - kivel már két hete nem beszéltem - ugyan menjünk már ki hétvégén a könyfesztiválra. Elmondtam neki hogy várom gyógyulásomat, készenétben vagyok vajon nem lesz-e szükségem orvosra, hiszen minden nagy betegség pici tünettel kezdődik, ha egyátalán észrevesszük. Szóval most nem tudok menni.

Így maradok le idén is a könyvfesztiválról. Helyette a meghosszabított vidéki kéyelmet választottam.

Idemenekülök a rideg fővárosból, hogy majd újra visszamenekülhessek.