Egy alkalommal mikor barátaimmal vacsoráztam, szóba került, Magyarországon mennyire jellemző, hogy az emberek jól megnézik egymást. Szerencsére van egy igen jelentős nagyságú (remélhetőleg a többség) és számomra igen szimpatikus 'csoport', akikre ez nem jellemző. Mivel a társaságban volt egy horvát nemzetiségű fiú, kíváncsi voltam az ő véleményére, tényleg annyira jellemző ez kis hazánkban, vagy csupán én vagyok az átlagnál paranoiásabb. Mivel R - a horvát fiú - ugyan jól beszéli a magyar nyelvet, de érezhető akcentussal, ezért mondatai sajátos ízt kapnak, és időnként valami plusz jelentés is megfűszerezi szavait, olykor egészen pontosan beletalálva a magyar jelentés sava-borsába. A felmerült témát illetően ez volt a vélménye:

-Tényleg így van. A metróban az emberek állnak a mozgólépcsőn és csak ámulnak-bámulnak. :-)

Én ritkán utazom metrón, ezért ezt nem tudom megerősíteni, de az utcán rengetegszer megtapasztalom. És hogy miért zavar ez engem? Egészen pontosan azért, mert a nézésnek jelentése van. Az ember nem kirakati bábu, nem mozivásznon lévő mozihős, de még csak nem is egy aranyos kiskutya, akit ha ingerenciám támad még meg is simogatok. Ó erről jut eszembe, pár hete mégiscsak utaztam metrón, és mivel csak három megállót mentem, nem ültem le, megálltam az ajtónál. Nagyon sok utas volt, közvetlenül mellettem is állt egy férfi, aki egyszercsak elkezdte sepregetni a vállamat. Döbbenten néztem rá mit csinál, mire közölte, hogy egy bogár volt a vállamon, és mivel elég hitetlen tekintettel nézhettem rá, a földre mutatott ahol valóban ott mászott valami teremtmény. Jószándék ide vagy oda, azért mielőtt hozzám ér, egy idegenhez, valamit szólhatott volna. Vagy belőlem veszett ki a közösségi szellem, és a nyugati erős individualista gondolkodás áldozata vagyok csupán? Ki tudja?

A nézésnek jelentése van. Sokféle jelentése lehet. Ha valakit meg akarok szólítani, először ránézek. Általában a kommunikáció része a nézés, de idegeneket bámulni, mint egy tárgyat, azt én nem nevezném kommunikációnak. Nagyon ritkán, agresszívebb pillanataimban visszabámulok. Nem jó ötlet!! De mentem már messzebbre is a reagálásban, arról inkább majd egy külön posztot írok. :-))))) Soha nem bántam meg, hogy az utcán történő zaklatásra reagáltam, és nem hagytam jóvá a dolgot. Valakinek meg kell húzni a határt. Pontosítok! Mindenkinek meg kell húzni a határt, a saját határait, ha nem akar bárkinek is a kiszolgáltatott bábuja lenni!!!

De igazából nem is erről akartam írni. Hanem a szimbólumokról. Arról, hogy amikor egymásra nézünk, vajon mit látunk a másikban. Mennyit látunk az emberből? Mennyit látunk a szimbólumok mögé rejtett valódi természetéből?

Egyáltalán akarjuk-e látni a másik igazi természetét? Ismerek olyan embereket, akiknek sokkal fontosabb az általuk megtestesített imidzs, a kívülről látható jelzések, mint a másik érzései, motivációja, furcsa de esetleg szerethető szokásai, és egyáltalán a gondolkodásmódja.  Van akinek a szimbólum kell a másik emberből is. Nem értékelem le ezek jelentőségét, de azt gondolom ez csak hab a tortán, ami megszépíti, díszíti a süteményt. De mi van ha a hab alatt valami záptojásból készült romlott piskótát találunk? Háát.. van aki még több habot fúj rá, hogy ne érződjön a romlottság kipárolgó szaga.

Persze a hab rejthet valami nagyon finomat is, de hogy ezt megízlelhessük először le kell nyalni a habot, vagy félrelökni, lekaparni. Ki-ki ízlése szerint. Egyet tudok, a hab önmagában elég szegényes ízvilág, még desszertnek sem az igazi! Na jó, a habot fogyaszthatjuk együtt a süteménnyel is, végülis habosan az igazi.. De ha tortát veszünk, mégiscsak a tészta és a töltelék alapján választunk.

Érdekes az első benyomás. Hogy mit látuk meg a másikban? Hogy mit szimbolizál a másik ember? Önmagát? Vagy valami mást? És ha nem ismeri önmagát sem, akkor mi látszik belőle?

Látszat és valóság.. Vajon hányszor esik egybe a kettő? És még egyszer! Az esetek hány százalékában tükrözi a felszín a mélységet?

Én mindig is azt vallottam, hogy egy embert megismerni nagyon-nagyon hosszú idő! És amikor rászánjuk ezt az időt, újabb és újabb rétegek kerülnek a felszínre, és meglepődve tapasztaljuk, hogy mi minden rejtőzik egyetlen emberben. Mennyi mindent nem tudunk még róla. De ehhez őszinteség kell! Őszinteség magunkhoz és a másikhoz.

Jó érzés lehet eltalálni a megfelelő szimbólumot, ami kifejez minket. De az is izgalmas, amikor valaki meglepetést tud okozni, mert annyira más, mint amit elsőre a legtöbben gondolnak róla, éreznek belőle. A kérdés ez utóbbi esetben az, hogy ha nem minket mutatnak szimbólumaink, akkor megkapjuk-e a lehetőséget, hogy a hozzánk illő emberek akarjanak megismerni? Van-e még bennünk annyi nyitottság hogy félretegyük előítéleteinket, és ne a félelem és nyájszellem alapján ítélkezzünk folyton? És gyorsan.

Hat milliárd ember hat milliád különböző aggyal. Vagyis: mindannyian KÜLÖNBÖZÜNK! A Földön eddig élt emberek között nem volt még két egyforma a történelem során. És nem is lesz. Nem lehet! Szóval? Kit látsz, mikor rám nézel?