Estére valahogy tennivaló nélkül maradtam. Ráfanyalodtam egy kis tévézésre, majd elsötétedett a kinti égbolt, a lakás is elcsendesedett. Ebben a nyugodt hangulatban telepedtem le az étkezőben egy cigaretta társáságában és ismét beindult az önelemzés gépezete.

Egy kérdés mocorgott bennem, vajon miért zavar ha valaki nagyon kedves hozzám? Miért érzem azt, hogy a felém irányuló tiszta jószándékkal igazából nem tudok mit kezdeni? Mintha túlzásnak érezném, mi több azt fontolgatnám, hogy miért kapom én mindezt? Komolyan gondolja a másik fél mindazt az érzést melyet felém sugároz? Miért nem tudom egyszerűen elfogadni, viszonozni, vagyis ternészetesnek venni?

Majd felbukkant egy másik érzés, mely régóta él bennem. Sanyargatja a szívemet, szomorúvá és tehetetlenné tesz. Olykor annyira megkínoz, hogy visítani is tudnék. Az az érzés, hogy nem tudok másnak annyit adni érzelmileg amennyit szeretnék. Nem tudom megmutatni mi van bennem, mit érzek. Nem tudom hogyan vigasztaljak, hogyan vidítsak és szórakoztassak, milyen módon mutassam meg önmagamat. Ezt még leírni is fáj...

Majd az jutott eszembe, hogy nyilván magammal vagyok kegyetlen, amikor a mások pozitív megnyilvánulásait nem érzem hozzám szólónak. Mert ha önmagammal is tudnék legalább annyira jó lenni, emberséges és gondoskodó, mint amit időnként megtapasztalok egy-egy embertől, akkor ez lenne a természetes. Elhinném, hogy mindez valóban nekem szól..

És ha magammal már nem lennék kegyetlen, akkor másokhoz is pozitívabban viszonyulnék. Persze mindez finomítva jelenik meg a valóságban. A bennem dúló viharokból a külvilág csak keveset tapasztal. Azt hiszem..

Becsülni magamat. Megbecsülni a szükségleteimet. Azt hiszem az önbecsülés az élet alfája, erre épül fel minden. Ha ez az alap hiányzik, a felépülő élet és kapcsolatok ingatag lábakon állnak.

Amit megszoktunk azzal vesszük körbe magunkat a későbbiek során is. Ha kevés pozitív gesztussal találkoztunk évekig, begyűjtünk mindenkit, aki szintén keveset fog adni ebből. Ez pedig elég pontos magyarázat arra, amikor folyton ugyanazt a negatív mntát ismételgetjük a kapcsolatainkban.

Az utóbbi években elég sokat változtam belülről. Ezt mások is észrevették. És bár a változás lassú, azért megtörténik. Azt pedig én is megtapasztalhattam, hogyha mi magunk változunk, a környezetünk is változásnak indul. Sőt! Olyan embereket is kezdünk bevonzani, akiket eddig valahogy nemigen sikerült, Ők pedig olyan érzésekkel közelítenek, melyekből eddig keveset kaptunk. És itt jön a nagy lecke, megtanulni mindezt kezelni. Nem egyszerű.

És most csak remélni tudom, hogy ezen a téren is sikerül valahogy továbblépnem! Kicsalogatni az érzéseimet, kifejezni őket, és megmutatni  a nagyvilágnak. Adni valamit, ami további érzéseket gerjeszt, aminek jelentése van, ami a legtöbb az emberi életben.

 Önbecsülés II.