Negyedik nekifutásra megszereztem a jogosítványomat. Így, tárgyszerűen, semmi kirobbanó öröm, tüzijáték, kocsielkötés. Amikor negyedszerre fut neki az ember már ott van az elvárás, kívülről, belülről, most már igazán meg kell csinálni. Bevallom remegő lábakkal vezettem végig, de egyáltalán nem  a vezetés az ami ilyen reakciót váltott ki belőlem, inkább a helyzet, hogy most bizony értékelni fogják tetteimet. Bezzeg ha elméleti vizsgát kell tennem valmiből, én vagyok a nyugalom, és alig várom hogy kinyithassam  a számat és elmondhassam amit tudok, vagy beszélhessek arról, amiről alapvetően halvány lila gőzöm sincs. Pedig bárki tanúsítja, hogy nem vagyok egy nagy dumás csaj. Vagyis nő. Hiszen mostanában nagy fájdalmamra már mindenki magáz..

Számításba vettem ma is, hogy megbukhatok a vizsgán. De közben valahol eldöntöttem, hogy most már muszáj lenne levizsgázni, mert kicsit blama már ez a sok próbálkozás. Tudtam hogy meg tudom csinálni, mint ahogy azt is, hogy simán megbukhatok. De azért biztatgattam magam, mert másnak már nem nagyon hiszek, és különben sem biztatnak túl sokan. Most én vagyok a saját anyám, az apám, a testvérem, a családom, a szeretőm, a barátom, a társam, én vagyok az idegen, aki kíváncsian méreget, és közben olyan jó lenne végre önmagam is lenni..

Szóval tettem egy közepes erősségű elhatározást, hogy most levizsgázok, és nem azzal paráztatom magam, hogy mi lesz ha most sem sikerül, és ötödjére is meg kell próbálnom. Úgy látszik ez bevált. Na és a sok gyakorlás.

A vizsgabiztosom alapvetően rendes volt. Induláskor elfelejtettem felkapcsolni a világítást, szólt az oktatóm, de a vizsgalapra szerencsére ez nem került fel.. Vezetgettem, csendesen, nem túl gyorsan, átengedtem az összes gyalogost, megálltam az összes sárga lámpánál, hadd teljen az idő, az egyiken azért sikerült átszáguldanom, dehát mégsem piros lámpa volt. Egyszer megkérdezte a vizsgáztató amint egy pirosnál álldogáltunk, hogy üresben van-e a sebváltó. Én tudatlan azt mondtam, hogy nem, egyesben, mire azt felelte, hogy tegyem üresbe a pirosaknál, mert ugyan ez nem ok a bukásra, de olyan szépen vezetem ezt a kocsit (tényleg így mondta :-) ) , hogy ne szedjem már össze a tíz hibapontot apróságokból. Visszafordulásnál kicsit óvatoskodtam, elengedtem minden mozgó dolgot, a parkolást elég lazán megcsináltam, persze volt is hely bőven, majd visszaértünk a kiindulópontra. Bevallom egyszer azért rápillantottam az órámra, mennyi idő van még hátra, mert túl akartam esni az egészen, mielőtt valami baki becsúszik. Az autó leállítása után csend volt a kocsiban. Nyilván átmentem, gondoltam, de senki nem szólt semmit. Ránéztem az oktatómra, de arca semmit nem árult el. És akkor megszólalt a vizsgabiztos. Semmi olyan súlyos hibát nem csináltam amiért megbuktathatna, ezért átenged. Na puff!! De adna egy útravalót! Nem tudja hogy a vizsgadrukk miatt, vagy egyébként is így vezetek, de hangoljam össze a bátorságot és a lehetőségeket. Mert néha kicsit bizonytalan vagyok, sávváltásnál például. Ezzel én is pontosan tisztában vagyok, de vizsgán még ráteszek egy lapáttal az óvatoskodásra, biztos ami biztos. Szóval ez az én útravalóm. Bátrabbnak kell lennem. És persze nem is én lennék, ha nem az jutott volna eszembe, hogy az ember úgy vezet ahogy él. Mert ez az útravaló csak látszólg vonatkozik a vezetésre, valójában itt az egész lényemről, az életemről van szó. Mert a bátorságom és a lehetőségeim bizony nagyon távol állnak egymától. Ezért ha valóban végig akarom járni az utamat, őszintén, igazán, akkor mostantól folyamatos bátorságpróbáknak kell kitennem magam, mert nagyon meguntam mostanra létem állóvizét. Eltelt négy év amióta felhagytam azzal a fajta élettel, amelyet általában élnek az emberek, felhagytam a munkával, és ez a négy év éppen elég volt arra, hogy alaposan átgondoljam a dolgaimat. Most már cselekedni lenne jó!

Lényeg a lényeg, van jogosítványom, már csupán a papírok elintézése van hátra. De azért vessünk egy pillantást a vizsgaértékelő lapomra, mert mint írtam az ember úgy vezet, ahogy él. Szóval tanulságos egy iromány ez!! Nézzük, milyen hibákat követtem el ezen a szép napsütéses kedden:

sebességváltás (A váltások nem az erősségem. Nehezen válok meg a megszokottól, a beválttól, az emberektől, szinte mindentől, kivéve a tárgyakat. Nyugodt szívvel selejtezek, kölcsönadott és soha vissza nem kapott könyveimet, DVD-imet nem sajnálom, ezek pótolhatóak. No de az emberek, a kapcsolatok.. azok pótolhatóak?)

 lassítás-gyorsítás darabos (Ennek kijavítása nyilván több finomságot, ráérzést követelne tőlem. Ezt is csak szívből, érzésből érdemes csinálni.)

mögöttes forgalom ellenőrzése nem rendszeres (Valamiért furán érzem magam ha követnek. Furcsa érzés ha valaki ugyanoda tart ahova én. Nem vagyok hajlandó tudomásul venni, hogy vannak akik előzni akarnak, lehagyni, és nem mellettem haladni..)

kanyarodás-kivárás (Nem tudom itt mire gondolnak, de az biztos hogy óvatoskodok, és hagyok mindenkit elmenni. Nem vágok senki elé. Az életben voltak akik ezt nem hitték el nekem, ezért még nagyobb sebsségre kapcsoltak. Én hagytam. Átadtam nekik a pozíciókat, átengedtem velem flörtölő férfiakat, mert azt vallom, nem az elénk csapódó lehetőség a legfontosabb, hanem az amit igazán akarunk. Szóval hajrá mindenki. ;-) )

 lassan reagál (Ezt elismerem és minden órán éreztem is, hogy így van. Ez a bizonytalanságom és bátortalanságom következménye. Még mindig nagyobb teret engedek a sorsnak, mint a tudatos döntéseknek.)

tilosnál-sebességfokozatban (Készenléti állapot. Soha nem lehet tudni mikor kell menkülőre fogni.)

jelzésészlelés lassú (Ezen mosolyognom kell. :-))) És jöjjön egy kis beavatás -no nem sok - az én magánéletembe. Van egy jó barátom, M, aki egyetemi évfolyamtársam volt, és a mai napig jó kapcsolatban vagyunk. Barátaim állítják, hogy M mindig is másképp nézett rám, nem úgy mint egy barátra. De én ezt évekig nem vettem észre. A barátaim meg csak nevetnek rajtam emiatt. De a jelzések figyelmen kívül hagyása máskor is jellemző volt. Tavaly télen egy iszogatós éjszakán, amikor éppen kalandot keresett magának egy boldogtalan jogász srác, (jogászok kíméljenek!!!!!!!!!!!!!!!!!!) hosszas próbálkozás után kifakadt A. barátomnak, hogy nem igaz hogy ez a nő nem veszi észre hogy egyfolytában bókolok neki. A. jelentőségtelejesen rám nézett, és csak annyit mondott: dehogynem, csak nem akarja észrevenni. Én csak nevettem, úgy látszik A ismer engem. És hogy miért nem akarom észrevenni??? Mert ahhoz hogy lásd a valóságot, hinni is kell benne!!!!!! )

Ez a én hibalistám. De ennek elenére átmentem, mert az élet már csak ilyen, tévedéseinkel együtt érjük el az eredményt.

Gyalog indultam haza, közben felhívtam az anyut, és barátnőmet T-t, akik persze szívből gratuláltak. Majd egy hirtelen jött ötlettől vezérelve felhívtam a nővéremet. Elújságoltam neki, hogy hosszas vezetésgyakorlás után csak megszereztem a jogsimat, de ő csak nevetett. Mondtam neki, hogy azért én a nulláról kezdtem, és nem tudtam órán kívül gyakorolni, melyre csak annyit mondott, hogy mindenki onnan kezdi. Persze ő nem gratulált, miért tenné, nem sikerült rekordidő, de még csak átlagidő alatt sem letennem a jogsit, miért is várok bármiféle együttörülést tőle. :-/ Ismét megbántam, hogy szóba álltam vele.

Bánatomban villamosra pattantam, ahol egy ellenőrrel is sikerült összefutnom, és mivel két hete lejárt a bérletem, úgy éreztem egy újabb megaláztatás vár most rám. De azért van még bennem némi túlélési ösztön, határozottan előkaptam lejárt bérletemet, ellenőr megköszönte, én pedig közben célba is értem. Beugrottam a Media Marktba, úgy éreztem vennem kellene egy kávéfőzőt, de hiába volt a nagy választék, egyikbe sem szerettem bele. Csalódottságomban vettem egy igazán dizájnos szendvicssütőt, mert vásárlási döntéseimet mindig esztétikai okok vezérlik. Keresem a szépet, tárgyakban, az életben, a tekintetekben, de egyenlőre csak a halott tárgykultúra áll rendelkezésemre, a valódi szépség megtalálása úgy tűnik még várat magára egy kicsit.