Napjaimat ismét vidéken tengetem, visszatértem kicsit szülővárosomba, ebbe a hibernált kisvárosba. Hazatérésem oka egyszerű, talán csak kifogás egy kis változatosságra, egy kis elbújásra, pici megnyugvásra. Meg kell csináltatnom jogosítványomat és egyben megújítani személyimet, és ha már így adódott akkor megejtem a szokásos hazalátogatást is.

Az elmúlt egy hétben azért belevetettem magam némi társasági életbe, így volt alkalmam találkozni egy begerjedt ötvenen túli jogászprofeszorral, aki megpróblt elcsábítani, amitől úgymond felállt a szőr a hátamon, finomabban szólva elég kiábrándító egy élmény volt. Ettől némileg izgalmasabb volt egy kirándulás Visegrádra gyerekkori barátnőmmel és családjával, és családjuk barátjával, aki képes napi 24 órán át beszélni megszakítás nélkül, miközben igazából nem mond semmit. Nyilván szórakoztató egy jelenség is lehetne, de én csak valamiféle energiaelszívást éreztem ettől az egésztől. Na jó, nem csak azt, de egy idő után ez tényleg fárasztó. Ezt ellensúlyozva barátnőm rendőr férjével este heves beszélgetésbe kezdtünk mindenféle napirenden lévő ..hmm.. társadalmi kérdésről, melyekben annyira ellentétes véleményen voltunk hogy eszmecserénk kitöltötte az egész estét, miközben  a családi barát csak hallgatott, hallgatott, és én ekkor rádöbbentem hogy a nagydumás emberek kikapcsolására is létezik egy gomb, és ezt most megtaláltuk.

De az igazi, bennem valamit is megmozgató társasági programom A-val volt, akinek új albérletét mentem megnézni a kilenc kerbe. Belenéztünk Michael Jackson búcsúztatásába a CNN-en, majd a Pink Cadillacben vacsiztunk egy hatalmasat. A hely megérdemli hogy ideírjam a nevét, mert nagyon finoman főznek, szóval csak ajánlani tudom a sok Ráday utcai étterem közül. Miközben vacsoránkra vártunk, a tévét átkapcsoltattuk a CNN-re, mert a foci valahogy nem kötötte le a figyelmünket. Igaz a búcsúztatás sem, inkább beszélgettünk egy jót. Vacsi után visszamentünk A-hoz, és kiültünk tetőtéri lakása folyosólyára - ekkor már I is csatlakozott hozzánk - és élveztük a nyári meleg este hangulatát, néztük a Dunát, a kivilágított Lágymányosi hidat és a szemközti kollégium külföldi lakóit. Mi őket, ők minket. Valamiért ez volt az igazi élmény számomra, ez az alkohol nélküli, szerény, kiülős este, ami nyomot hagyott bennem, mert a nyári esték levegője valami olyan hangulatot áraszt, ami semmivel nem pótolható, és egy életre beleissza magát érzékeim memóriájába.

A sok éjszakázás után hazautaztam vidékre, és a vonattól hazérve csupán annyi erőm maradt, hogy lefeküdtem aludni egy hatalmasat.

Itthon olyannyira unalmas az élet, az életem, hogy csak az idő múlása ami nyomot hagy bennem. Igyekszem tudatosítani, hogy mennyire fontos lenne végre elkötelezni magam valami mellett, mert ez a tartalmatlan időfolyam nem lehet az életem. Ezt nem kellene megengednem magamnak. Szétnézek, és olyan sok elcseszett életet látok magam körül, egyetlen pozitív minta sincs a közelemben ami némi reménnyel kecsegtetne az élet nagyszerűségével kapcsolatban. Így csak azt érzem hogy ha valóban akarok valamit az életemtől, bizony azt nagyon egyedül kell megtennem, belekapaszkodva álmaimba. Mi mást tehetnék?