Nálam mindig szól valami a háttérben, így ritkán hallom a csendet. De most valami mégis arra késztetett, hogy lekapcsoljak mindent, és csak úgy csendben a laptopom zúgásával a háttérben írogassak. Igen, talán jobb így. A nyitott ablakon beáramló hűs levegő talán nemcsak a szobám levegőjét frissíti egy picit, de a lelkemből is kiszellőztetem a már-már áporodott érzéseket.

Nem csoda hogy megülte a szívemet a félelem, szorongás és némi üresség, hiszen jó ideje rendesen elszeparálom magam a világtól. Bárhogy vesszük, ez semmi jóra nem vezet, a társas élet olyan a léleknek, mint a testnek a víz. Meghal nélküle.

Azt hiszem bármennyire próbálok őszinte lenni magamhoz az útkeresésemben, azért időnként sikerül jelesre vizsgáznom önáltatásból is, és ha kevésbé szigorúan nézem egy erős négyest még akkor is megszerzek. Persze ezek régi dolgok, a jelen történéseit már tisztábban látnám, ha nem hinnék olykor elavult, vagy valahogy mgkövesedett gondolatokban. Próbálok szabadulni kötelékükből, olykor pedig egyszerűen nem venni tudomást róluk. De be kell vallanom, kezd egyre terhesebb lenni számomra, hogy már a szokások rabjaként sem érzem jól magam, ami persze mindenképpen pozitív, hiszen jól  tudom, nem kell visszaszereznem a a szememet takaró fátyol áldásos takarását. És már szinte alig merem leírni, hogy mennyire kell a változás, olykor csak egy kicsi, máskor mindent felbolygató, vad, vissza sem néző vihar az életben, hogy érezd, hogy élsz, lélegzel, és mégiscsak van valami értelme, ha más nem legalább tartalma, ennek az egésznek.

Nem teszek már felelőtlen ígéreteket sem, mert azt hiszem ha túl hangosan mondjuk ki őket, olyan mintha már félig ott is lenne, és esetleg éppen emiatt nem teszünk semmit.

Néhány napja éppen elmeséltem T-nek, hogy milyen furcsa az, hogy sokszor nekem elég ha eljutok egy lehetőségig, és ettől már olyan jól érzem magam, hogy szinte nem is érdekel, hogy éljek is vele. Ő erre azt felelte: annyi bizonytalan tényezővel vagyok körülvéve, hogy már egy kis biztossal is beérem. Lehet hogy igaza van. Nem tudom. Pedig nem lenne szabad megállnom, és van amikor nem is állok meg, csupán a figyelmem már valahova másfelé kalandozik.

Szóval nem ígérek semmit, ha mégis, azt csak halkan, magamban, hátha éppen az  a baj, hogy olykor a kelleténél harsányabban szólok magamhoz. És talán ha picit csendesebb leszek, akkor meghallok olyan neszeket, melyek jelentése sokkal nagyobb, mint az élénk, zajos, feltűnő harsogásnak. Csak csendesen, mint a frissítő, lágy, nyári szellő...