Erőteljes álmom volt a tegnapi, érzelmek sűrűsödtek össze, majd furcsa képek formájában megjelentek. A-val álmodtam, egy egészen abszurd a valóságtól igen távol álló történést, amelyből kicsit furcsa érzésekkel ébredtem. Egy pillanatra megijedtem, hogy álmodhattam ilyet, mit szólna A. ha tudná miket álmodok össze róla, de aztán rájöttem, hogy valamelyik este szóba került egy beszélgetés során, és ez összekeveredett azzal, hogy barátsága valamiért fontossá vált számomra, és mindezt megfűszerezte a vágyam, amely nagyon erősen mondogatja nekem, hogy nem jó egyedül, és sürget az önelfogadásra és a nyitottságra. Agyam éjszaka furcsa módját választotta, hogy érzelmeimet végre felnagyítsa, ha már annyira nem akarok róluk tudomást venni, vagy annyira nem igazodok el lelkem labirintusában. Gondolta, ha nem értek az érzelmek nyelvén akkor valami megdöbbentővel próbálkozik.

A-val együtt jártunk egyetemre, sőt egy középiskolába, de igazából Budapesten lettünk jó barátok. Néhány éve elkanyarodott utunk, sokáig nem is tudtunk egymásról, majd ismét úgy alakult, hogy találkoztunk, és ekkor újabb oldaláról ismertük meg egymást. De csupán azért, mert közben mindketten jártuk az utunkat, próbára tettük álmainkat és szembenézegettünk mélyebb énünkkkel.

Fontos nekem ő, habár ismét bármelyik pillanatban szem elől téveszthetjük egymást, és nem is találkozunk túl gyakran. De nekem egy picike biztonsági szálat jelent most a nagy Budapesten, abban a városban melyet képtelen vagyok a magaménak érezni. A. időnként megdob egy egy jó tanáccsal, melyet persze nem fogadok meg, nekem pedig elmondhatja mindazt, ami a lelkét nyomja.

Milyen  a véletlen, ma A. felhívott, valami csip-csup kérdéssel, én pedig csak csodálkoztam, hogy éppen most jutottam eszébe. Furcsák ezek az álmok. Vagy csak még mindig túl sok Rejtélyek kalandorait nézek. :-)