Még nem sikerült regenerálódnom, a szombati esküvő után másnaposan és nagyon fáradtan, mondhatom kimerülten telt a vasárnapom.

Barátaim esküvőjén kifejezetten jól éreztem magam, sajnos kicsit több bort fogyasztottam mint kellett volna, de erre csak vasárnap hajnalban eszméltem rá. Azt hiszem jó ideig nem lesz kedvem alkohollal lazítani, egy időre ez elég volt. Tudnék most sztorizni, jópofa és érdekes dolgokat írni a szombatról, de ez most nem lesz blogom része, túl kicsi a világ, túl kicsi ez a város..

Kreatív és az enyémnél jóval érdekesebb életekkel találkoztam az este folyamán, és mivel ezek az életek szimpatikus emberekhez tartoznak, kifejezetten jó hallgatóság voltam. Utólag magamban mondtam csak, hogy jézusom mások egyszerűen élnek a lehetőségeikkel, persze lehet hogy nekik több is van belőle mint nekem, de nem is ez a lényeg, utaznak, dolgoznak, szeretnek, alkotnak, döntenek, lépnek, cselekednek, élnek. De valahogy ott, akkor, nem éreztem mégsem azt a hatalmas távolságot mely az ő életük és az én üres napjaim között van. Nem, valamiért nem. Talán mert tényleg sikerült arra az estére kikapcsolnom a megoldandó problémáimat. Nem mondom hogy félreraktam az összes aggodalmamat, de azt hiszem elég sokat itthon tudtam hagyni, és csak élveztem az emberek társaságát, és barátaim nagy napját. És hát a jó társaság is erősen közrejátszott, hogy így érezhettem.

Vasárnap azért voltak pillanatok mikor megéreztem egyedüllétem, hiányzott az emberi jelenlét, vagy csak valami közelség, tompa érzetekként bukkant fel, majd tudatosodott hogy én is társas lény vagyok, aki már jó ideje egyedül próbálja átvészelni a hónapokat, de nem jó ez, egyszer muszáj feladnom függetlenségemet, némi kompromisszumot nekem is meg kell kötnöm ha szeretném tartósabbá tenni mások jelenlétét az életemben.

És egy kis közhelyes bölcsesség magamnak: csak egy mérce lehet bennem, az alapján ítélhetek meg mindent az életemben, csak ez a mérce mondathat velem bármit is, és ez a mérce ugyanúgy vonatkozik magamra mint a környzetemre, nincs különbség, nincs olyan hogy magamra más elvek vonatkoznának mint bárki másra. Vagyis a saját tetteim, és másokéi egyazon szűrőn kell hogy átmenjenek, a saját szűrőmön. Persze ennek kellően rugalmasnak is kell lennie, de a lényeg, hogy nem hihetem hogy nekem vagy bárki másnak valami többet, különlegesebbet kell nyújtania mint amit a valóságban megtesz. És ha valaki mégis ilyet nyújt, azt lehet értékelni, szeretni, csodálni, de nincs értelme egyetemes elvárássá tenni. Hiszen ez tényleg a lehetetlen megcélzása lenne.

Most jól kioktattam magamat, remélem találok majd egy másik nyelvet is, mely hatásosabb, emberibb és meggyőzőbb, ezáltal képes leszek meghallani mindazt, amit nagyon üzenni akarok magamnak.