Ez a gyönyörű télies ősz hozott némi újdonságot az életembe, de mélyebben megvizsgálva  a dolgot, csupán természetes körforgásom egyik állomására érkeztem meg.

Ma ismét hazazötyögtem vidékre, de szokásomtól eltérően nem hajnalban, hanem délután kászálódtam fel egy Intercityre. Jó ideje csak hajnalban vagyok hajlandó vonatra ülni, de ez most máshogy alakult. Kiderült, hogy vonatom csak hétköznap közlekedik, ezért kénytelen voltam egy sötét estébe hajló utazást bevállalni. Mivel holnap Máv sztrájk várható, ezért mára, vagyis vasárnapra (tegnapra) tűztem ki hosszú utam időpontját.

A vonat tele volt utasokkal, gondolom nem én voltam az egyetlen, aki kihasználta az utolsó sztrájkmentes napot a vonatozásra. Van valami nosztalgikus hangulata az esti utazásnak. Egyetemi éveim jutottak eszembe, amikor hetente, majd kéthetente megtettem a négyórás utat a családomhoz. És közben olvasok. Tizenöt éve olvasok és olvasok vonatozás közben.  Mai olvasmányom egy könnyed. populáris, marketinggel  megtámogatott könyv volt: A boldog zarándok. Egy újságíró nekiindul a világnak, hogy felfedezze, hol a legboldogabbak az emberek, miért éppen ott, és mi a boldogság kulcsa. Terjedelmes egy könyv, én körülbelül a 200. oldaltól kezdtem élvezni. Még mondja valaki hogy nem vagyok kitartó. :-) Olvasás közben egyre erősebben éreztem, hogy milyen jó lenne egyszer elmenni Izlandra. Abba az országba, ahol megtapasztalhatnám a nappali sötétséget, ahol nem szégyen a kudarc, inkább azt értékelik ha az ember próbálkozik. Bármivel. Ebből kifolyólag sok művész található Izlandon, írók, zenészek, képzőművészek. Jó hely lehet. Nincs kétségem afelől, hogy imádnám a hosszú sötét napokat.

Egy másik érdekes és egyben szomorú felfedezésem volt, hogy a Moldovában élők életszemlélete sajnálatos módon nagyon hasonlít a magyarokéra.. legalábbis én felfedeztem néhány közös vonást. A szomszédnak se legyen jobb mint nekem, a tanult tehetetlenség, a csak külföldön tudsz sok pénzt keresni, és az emberekre jellemző szomorúság mind mind olyan ismerősnek tűnt. Moldova tudományos adatok szerint a világ egyik legboldogtalanabb országa. Persze nem akarok én teljes párhuzamot vonni a két ország között, hiszen nekünk legalább van egy szép nyelvünk, és gazdag kultúránk. De ez mégsem elég.. úgy tűnik..

De hagyjuk is az elmélkedést, végülis egy énblogról van szó, úgyhogy most visszatérek magamhoz, a fővárosi napjaimhoz. Negatív érzéseimet dobozba zártam, vagy legalábbis úgy teszek, és mindezt egy igen egyszerű módszerrel sikerült elérnem, belementem egy szép kis viszonyba V-vel. Mindenféle tiltakozásom ellenére mégiscsak engedtem V. kitartásának és most találkozgatunk. Annak ellenére hogy ő kifejezetten fiatal hozzám képest, mondhatni túl fiatal, úgy tűnik mégiscsak neki volt igaza. Talán tudunk tanulni egymástól valamit. Talán. Egocentrikus látásmódommal egyelőre magamról tanulok. Zárkózottságomról, vágyaimról, tévedéseimről, gyengeségeimről, szeretethiányomról. És megláttam azt is, hogy mit tett velem az elmúlt négy év magánya, befelé figyelése, mennyire érdektelen lettem a külső dolgok iránt!!!! Vagy mindig is jellemző volt ez rám? Rémisztő egy felfedezés. Na ez az amit nem szeretnék sokáig táplálni magamban!!!

V. egyébként kedves fiú, aki a koránál érettebben gondolkodik, vagy csak én nem ismerem a mai huszonévesek gondolkodásmódját. De érzelmileg a 24 évesek szintjén van, és az életünk más-más szakaszaiban vagyunk éppen. Ezt próbáltam neki elmagyarázni, de nem hiszem hogy érdekelték az efféle magyarázatok. Ő csak megy a szíve vagy az ösztönei után. Én pedig hagyom hogy az én életemben is kormányozzon kicsit. Nem egy érett stratégia, dehát most ennyi telik tőlem. Lesz ami lesz! A szokásos forgatókönyvem egyébként úgy néz ki, hogy az elején jól megvagyunk, de igen hamar megfogalmazom miért rossz ez nekem, majd csúnyán borítok mindent. Most nem ezt tervezem. Azt nézem miért jó ez nekem, és közben nagyon erősen észben tartom, hogy ebből nem lehet semmi komoly, mert egyszer jó lenne egy valódi társra találnom. Olyan emberre, akivel azon túl hogy jó érezzük magunkat, közösen tudunk tervezni. Akivel iránya is van a kapcsolatunknak, akivel egy biztos alapot teremtünk egy közös élethez. Na jó, ez így elég általános, de én valami ilyesmit szeretnék érezni. V-vel ezt nem tehetem.

Most másfél hétig biztosan nem találkozunk, hiszen vidéken tötöm ezt az időt. És beoltatom magam H1N1 ellen. Hát igen, én ilyen ritka madár vagyok. Mivel a környezetemben ezt senki nem teszi meg, én megint a kivételt képviselem. Mint mindig és mindenben. Ráadásul annyira  kevesen döntenek az oltás mellett, hogy kisvárosomban már teljesen ingyen beoltanak bárkit. Mondjuk ez engem nem motivál, de némi mosolyt váltott ki belőlem, mikor megtudtam.

Hogy mi vár rám most vidéken egy esetleges lázas állapoton kívül? Szerintem nem sok. Néhány unalomig ismert kérdés az ismerősöktől, mint péládul: Szabadságon vagy? Mit dolgozol most? és hasonlók, valamint pici hétköznapi és magányos tevés-vevés, talán némi családi idegborzolós veszekedés. Előreláthatólag ennyi. De azért még reménykedem! :-)