Mostanában veszem a bátorságot és megkérdezek néhány embert, hasonló érzései vannak-e az idővel kapcsolatban. Én ugyanis napról napra azt érzem, mintha elfolynának az órák, a napok, felgyorsult volna a időnek nevezett körforgás, én pedig nem tudom lelassítani mindezt. A válasz többnyire: igen. Mindenkinek megvan a saját magyarázata; ahogy egyre idősebb az ember, egyre gyorsabban telik az idő; felgyorsult a világ, túl sok impulzus ér minket stb. Az én magyarázatom valami más, ugyanis én nem élek felpörgetett életet. Azt hiszem nincsenek olyan pillanatok napjaimban, melyek mély benyomást tennének rám, érzelmeket mozgatnának meg, nem érzem azt a felemelő érzést, hogy most megállítanám az idő múlását. Hagyom, hadd menjen, majd rácsodálkozom hová tűnnek a napok.

Elfolynak. Kevés emlékem marad, nem tudom mi az ami tegnap, s mi az ami a múlt héten történt. Csupán egy eseménymassza marad meg, melyet időben betájolni már nem tudok, és úgy érzem nem is nagyon van jelentősége.

Pedig vannak szép napjaim. Csendes, nyugodt, de igazán szép napok. Mint a mai. Eltűntek aggodalmaim, megbékéltem mindennel, kizártam a világot és jól éreztem magam.

Azért valamit nagyon szeretnék. Megtalálni azt a dolgot, melyet egy jó ideje intenzíven keresgélek. Egy dolgot csupán. Valamit, ami betöltené az életemet, vagy legalábbis súlyt adna neki; valamit, amitől úgy érzem, ezért megérte, ez életem legfontosabb célja, értelme. Ezt keresem. Nem érdekel mit gondol erről bárki, az sem, hogyha túl magasztosnak hangzik mindez, én hiszem hogy lehet ilyen célt, feladatot találni. Ezt keresem a sebesen elrobogó időben. És ha rátalálok, talán súlyt kapnak napjaim, nem folynak el a percek a végtelen semmiben.,