Jó ideje próbálom utolérni az időt, lelassítani, megfogni a grabancát és a szemébe nézni. Sikerült. A módszer mellyel elértem célomat igen banális, napok óta korán kelek. Igazán hosszúra nyúlnak így napjaim, így sikerült magam utolérni a teendőimmel is. Annyira, hogy ma még szabad isőm is volt, melyet nem volt kedvem mindenféle szöszmötöléssel elütni, szerettem volna ha a megtalált időt valami fontosabb dolognak szentelem. Igen, jó lett volna. Ha lennének fontos dolgaim.

A korán kelés nem valami vidám dolog, tekintve hogy ez nem jelenti a korán fekvést, így napok óta szemeim alatt karikákkal szemlélem a világot. A reggelek nem igazán vidám napszakok. Továbbra is az éjszaka szerelmese maradok, és gyanítom, hogy ez nem nagyon fog változni a közeljövőben. Persze örömmel venném ha nem lenne teljesen igazam, és megszeretném a nappali fények keltette hangulatokat is. Sokszor szeretném, ha nem lenne igazam.

Az iránytűm lehetnék én magam is, de valamiért gyenge mágneses térrel rendelkezem, így sokszor egyéb iránymutatók után nézek. Nyilván, ezért nem tudok mit kezdeni igaznak vélt gondolataimmal, érzéseimmel sem.

Holnap ismét reggeli ébredés vár rám, ölembe csöppen a megtalált idő, várakozón kéri használjam őt, hisz az enyém, én pedig csodálkozva nézek a szemébe, vajon mit is akarhat tőlem. A megtalált idő.