Fekszünk egymás mellett. Csendben. Mondani kellene, kiönteni mindent ami éppen nyomaszt. Nem, nem lehet, ez túl negatív, aggódó, nem vezet sehova. Nem mondhatom el mi aggaszt, mert ez olyan, mintha tőle várnám a megoldást, a megnyugtatást. Hát persze hogy tőle várom. De nem, nem tehetem, hallgatok tovább. Vajon ő mire gondol? Ő is érzi mennyire zavaró ez a csend? Vagy a meghittség jelének tekinti? Nem, azt nem teheti, hiszen mindketten tudjuk, hogy éppen azok a szavak nem hangzanak el, melyre mindkettőnknek szüksége lenne. De tudjuk-e? Mit szeretne a másik, mi a jó neki? És ha tudnánk, akkor is szeretnénk egymást?

A bezárkózás fájdalmas. Megnyílsz ha biztonságban érzed magad a másikkal, vagy ha kellően biztos vagy saját magadban. És amikor a kettő már egy, akkor élsz.

Hajnali taxi, az üres városon átszáguldok, az ablakra jégvirág fagyott, letörölném, de ehhez én hideg vagyok.

Könnyezem, immár nem először ma. Először egy szobában a sötétben, a másik intim közelségében, tudom nem láthatja, majd a taxiban, hátul a sötétben, gondolom a sofőr sem láthatja.

Tudom ez a fájdalomba merülés nem segít, el is döntöm, hogy nem tarthat sokáig. Nem engedhetem meg magamnak, ehhez túlságosan egyedül vagyok.

Közeleg a karácsony, és én menekülnék, már évek óta menekülnék, a kritika, az alázás elől. A fájdalmas sirámok, a meghitt hangulaba keretezett fájdalmas képek elől. De csak a szobámig futok.

Tehetetlenség! Passzivitás! Bezárkózás! Visszavonulás vagy tüntető jelenlét! Ezek kínoznak, pedig nem akarok fájni. A fájdalom kell, ha születik belőle valami jobb, ha elmúltával többek leszünk vagy jobbak, de az öncélú fájdalom mivégre való. Vagy talán nem is öncélú, csak én nem látom a kiutat. Vagy látom, csak túl nehéznek tűnik a megtétele?

Nem sok ésszerűség van mindabban, amit mostanában teszek. Cél nélkül vagdalkozok tetteimmel, abban reménykedve, hogy majd valami összeáll belőlőlük.. kapaszkodok..