- Te nagyságrendbe rakod a könyveidet?

(Szívesen elmesélném milyen az, ha egy kényszeres, takarítás és rendmániás szülő mellett nő fel az ember, és milyen az, ha minden kreatív kezdeményezésedet érdektelenség kíséri, vagy büntetés. Otthon így voltak a könyveink.)

Igen, a mai napig így rendeztem őket. Sok a polcom, sok az időm. De ma bedühödtem és rendezett káoszba raktam. Változott valami?

Ha nincs életcélod, majd kigondolsz valamit. Helyette!!! És most jobb??

Egy hajléktalan segítséget kér a buszmegállóban. Nincs kedvem a jól bevált, hatásos mondatomhoz, adok neki egy kis pénzt. Végülis annyi pénzt elverek, miért ne adnék. Egy idős úr a megállóban rámsandít. A hajléktalan cigit is kér. Azt is adok. Egy fiatal srác a megállóban végigmér. A hajléktalan mesél. Miskolci. Mint az Edda - gondolom. Megkérdezem mióta él az utcán. Megmondja és mesél. Hogy hogyan él, mivel fűt. Vigyázzon magára - mondom neki, majd felszállok a buszra. Hogy végigmértek az emberek mert szóba álltam egy hajléktalannal-gondolom. És akkor mi van? - nyugtatom meg magam.

Tévedés hogy elégedettnek kell lenni az életünkkel!! Igen annak kell, ha úgy érzed azt teszed amit akarsz, haladsz a célod felé, bármi is legyen az.. de ha nem így van, légy kegyetlenül elégedetlen - mondom magamnak. Emésszen az elégedetlenség, pusztulj bele, de tegyél végre valamit! Így nem szabad, így nem érdemes. Teljesen mindegy hogy úgy tűnik minden rendben körülötted. Túlságosan is. De én tudom, hogy nem így van. Félre a pökhendi elégedett mosollyal, nyugalommal. Hiszen nem jól van ez így. Csak védekezem, csak hárítok, kerülök, belepunnyadok a kényelmembe. Már hogy lenne ez jó?? Lázadok az állapotom ellen, lázadok a nyugalom és a kényelem ellen, mert elpusztít! Így kell ennek lennie, bárhova is vezet..

 Vajon érez irántam valamit? - fontolgatom magamban, mire egyszer csak megszólal: Te sajnos nem szeretsz engem.