Lassan visszatér életem régi kerékvágásába, három hónap krimi, bűnügy, kutyahalál, önfenntartás próbálkozás, vidéki élet után, visszatérek a fővárosba, megszokott de nem otthonos közegembe, vissza régi életembe. De lehet-e minden ugyanolyan, lehet-e ott folytatni ahol abbamaradt, vagyis a megoldatlan problémák tengerében?

Három hónap őrület, a gyökerekhez való visszatérés után ott találom magam ismét a semmi közepén?

Most mi van?-kérdezhetném, mindig tudtam, bevallottam, kimondtam a meg nem oldott dolgokat magunkkal cipeljük a világ végére is. Talán tényleg csak lazábban kellene vennem.. ellazultan mosolyogni, élvezni ami van, de valahogy nem megy.. beleszokom a jelenbe, majd várom az eget-földet megrázó változást. De amikor nem én szabom meg a változás irányát, az valami meglepő módon jelentkezik.

Szóval hogyan tovább? Mi adhat lökést, újabb lökést ami végre a saját utamra taszigálna vagy egyszerűen rádobna, oda kényszerítene?

Vajon olvassa-e valaki most soraimat? Nem lehetetlen, hogy miközben ezeket írom, rögtön regisztrálják, feljegyzik, elrakják, megfigyelik. Ennyit a szabadságról.. mert vajon mennyire vagyunk szabadok, és min múlik ez?  A képességeken? A hatalmon? Pénzen? Kapcsolatokon? Vagy hogy melyik kasztba születtél vagy verekedted, ügyeskedted be magad?

De nem is ez a kérdés számomra. Hanem hogy miért nem találom én az utamat, miért nem tudom sohasem merre tovább, hogyan, kivel és miért? Útmutatónk bennünk van, kövesd a poztív érzéseidet, milyen egyszerűen hangzik. Kövesd a benned megszülető örömöt, szeretetet, lelkesedést, kíváncságot, kövesd a szívedet.. Miyen közhelyes, s mégis milyen nehéz..