Az az átkozott csend

Ez megy nekem mostanában a legjobban. A csend. Ha megszólalok nyelvem öszeakad, nem találom a szavakat, nincs egésszé összeálló sztorim. Inkább hallgatásba menekülök. Zavaromat elkerülendő, egyre gyakrabban indulok el táskámban egy újsággal vagy egy könyvvel. Az olvasást választom a kommunikáció helyett. Képtelen lettem a kommunikációra.

Van akinek az idegeire megyek hallgatásommal, van aki szereti, mert legalább sokat beszélhet mellettem. Aki nem bírja elviselni, az kétféle reakciót mutat. Beletörődik vagy kegyetlenül elkezd piszkálni. Azt hiszem van egy harmadik lehetőség is. Aki kommunikál velem, annak ellenére, hogy nagyon szűkszavú lettem. Mesél, magyaráz, néha kérdez, önmagát adja. Ők az én embereim, őket tisztelem és ők vannak rám a legjobb és legnagyobb hatással.

Hogy miért szólnak posztjaim időnként más emberekről? Mert így mutatom meg belsőmet. Hogyan látok én másokat, hogyan hatnak ők rám. És ez bizony nem róluk, hanem rólam árul el sok mindent..

Hallgatok. Csendben vagyok a fodrásznál, csendben vagyok társaságban, sokszor még a barátaimmal is hallgatok. Ez a csend azonban nem nekem elviselhetetlen, hanem a másiknak. Nézem ahogy szenved és szánom őt. Tudom, hogy tennem kellene valamit, nem hagyhatom kínjai között. Nem hallgathatok olyan emberek társaságában, akikkel nem vagyunk elég közeli kapcsolatban.. Fel kellene oldani ezt a csendet, mert nem várhatom hogy mások is hasonlóan érezzenek. És mégis, ez a legjobb amit most tehetek: hallgatok.

Gyakran eszembe jut egy jelenet a Good Will Huntingból. Will a pszichiáterénél van, aki megpróbálja megnyitni őt. És mit tesz ennek érdekében az orvos? Nem kérdez, nem beszél, csak hallgat. Végigülik a kezelés időtartamát és nem szólnak egy szót sem. Így megy ez hosszú ideig és egyszercsak Will mesél egy viccet ezzel elkezdődik a beszélgetés. Will megnyílik.

Ez a csend hatalma.

Én most hallgatok, hátha ez segít nekem is megnyílni, nem takarózom már üres csevegéssel. És egy ajánlás most nagyon idekívánkozik, ez pedig blogom induló bejegyzése...: Induljon a móka