Önvallomás némi filozófiával

Mostanában nem írok. Káosz van bennem és körülöttem. Miután egy családi esemény megrengette életemet, majd átéltem egy igazán szívfájdító de máig ható egyoldalú szerelmet, egy olyan eget-földet rengetőt, legalábbis a lelkemet megrengetőt, valahogy már nem találom a helyemet. Eddig sem volt meg, de megvolt a remény vagy vakhit ami segített. Talán korábban se volt bennem rend, de magamra kényszerítettem, gyártottam egy mesterséges világot magamban és az működőképesnek látszott.

De a lóláb mindig is kilógott, ezért feldúltam az énemet működtető szabályokat, hiteket, érzéseket és belehullottam a való világba, a káoszba.

Azt hiszem a káosz és a rend is jelen van körülötünk. Rendet teszünk magunkban, hogy működni vagyis élni tudjunk, de a változások előtt megéljük a káoszt, hogy egy új rendet hozzunk létre. Magunkban. Én nem találom ezt az új rendet, talán csak hiányzik belőlem az elkötelezettség, nem tudom mi az hogy cselekvés, komfortzónám túlságosan szűkre szabott.

Nincsenek mintáim, életem eseményei egy pici kis körben mozognak, kitörni nehéz, nem találom a rést, ahol kiléphetnék ebből a körből.

Tudom mi az érték és gyűjtögetem őket, de csak azokat melyek számomra is elérhetőek. Nem ismerem a lehetőségeimet, soha nem ismerjük őket igazán. Túl sok pofon után óvatosabb leszek.

Azt mondják rajtam nem látszik a szenvedés. Megtanultam védekezni, nagyon is!

Vannak vágyaim, de már nem lelkesítenek az egyedül megélt örömök.

Talán csak egyszerű emberi dolgokra van szükségem. Közel kerülni miközben magamat is felhőtlenül megélhetem. Szeretve..