Néha, egy egy pillanatra haragszom magamra. Ez nem is olyan kis teljesítmény, ha azt nézem, hogy az elmúlt években folyton másokra haragudtam. Olykor vagdalkoztam, nem keveset, tisztán láttam mások hiányosságait, miközben csak az erőm szállt el folyamatosan. Azt gondoltam, ez az önvédelem. Ezzel megvédtem magam mások ellen, de nem védtem meg magam a neheztelés pusztításától..

Miért haragszom magamra egy-egy tisztább pillanatban? Azért, mert valahova nagyon mélyre helyeztem magam. Megaláztam saját magam, az önsajnálattal, a haraggal, a mások hibáztatásával. Mindennek ez a vége. Tudtam én, hogy a hosszan tartó harag semmire nem jó, de valljuk be, a jogos haraggal nagyon nehéz mit kezdeni. Mert van olyan, hogy jogos harag. Persze hogy van. De amikor a másik embernél süket fülekre talál szükségleted, akkor a tehetetlenség akár maga alá is gyűrhet.

Ha folyton mások iránti harag munkál az emberben, akkor egy idő után azt üzeni a külvilágnak, nem tudok mit kezdeni a helyzetemmel. És sajnos ha ez sokáig így marad, az ember magát is meggyőzi erről. És akkor már biztos benne, hogy saját helyzetébe mások rondítottak bele ennyire. Igen, lehet. Léteznek érzéketlen emberek, nem kevesen, akik képesek környzetüket tönkretenni, állandó fájdalmat okozni. Viszont ha valakivel ez megtörténik, mégiscsak magának kell megoldania a helyzetét.

Azt mondják, a harag mögött mindig van egy másik érzés is. Hát persze, a szomorúság. Haragot azért érzünk, hogy harcoljunk, a szomorúság viszont kiöli a harci kedvet. Vagy mégsem? HA harag van bennünk, erővel harcilunk, ha szomorúság akkor finomabb eszközökkel.. És bizony vannak helyzetek, nem kevés, amikor hatásosabb az utóbbi..

Ha környezetünk pusztító, ne adj isten, még egy fájdalmas csapást is elszenvedünk tőlük, akkor úgy érezhetjük, visszaestünk valahova. Tudjuk, tudom, hogy van kiút, csak valahogy hosszabb lett. Mintha elölről kellene kezdeni mindent. Mintha vissza kellet volna menni egy kereszteződéshez, másfelé indulni, indulni újra és mintha ezzel az út hosszabbá válna, a cél messzebb kerülne. De talán ez csak a látszat. Talán hosszabbnak látszik a megteendő út, talán hosszabb is, de ha elindulunk újra, lehet, hogy már egy gyorsabb járművel haladunk tova. Mert ha már visszamentünk, más perspektívából látjuk a dolgokat, jó esetben a csapásból is tanulunk valamit.

És ha  a harag mögött, meglátjuk a szomorúságot, talán el tudjuk gyászolni azt, amit elveszítettünk. Egy illúziót, melyet valakivel szemben tápláltunk. Mely az elvárásainkat, az elvárásaimat táplálta.