Nagyon érdekes visszaolvasni egy több éve íródó blogot, elolvasni mi foglalkoztatott négy-öt-hat évvel ezelőtt. Döbbenetes élmény volt, amikor felismertem, hogy a mai problémáim ott voltak korábban is, le is írtam őket, csak éppen nem voltak ennyire hangsúlyosak, nem ejtettek ennyire kétségbe. Másrészt ez egy jó élmény és elgondolkodtató, hiszen rájövök, hogy egyszerűen valamit nem sikerült megoldanom több év alatt sem.

Miközben élet- és világrengető dolgok történtek körülöttem, és azt hittem csupán a közelmúlt eseményei okozták viharomat, kiderül, hogy csupán orkánná erősödtek a korábbi kis szellők, hatalmas égzengés keletkezett a napi kis záporokból.

Persze most békésebben látok mindent, hiszen túléltem a szelet, az esőt, a villámokat és dörgést és azt hiszem mindez már nem tud újra megijeszteni. Korábban is ezt hittem, de remélem ez a sok vihar elmosott némi szennyezett levegőt  a környezetemből, kitisztította a lelkemben felgyülemlett és lerakódott posványt.

A vihar előtt  hatalmas vágy volt bennem az építkezésre és a folyamatos fejlődésre, de bátorságom és tettererőm elég gyengécskének bizonyult. Főleg az utóbbiból jött volna jól egy óriási adag.

Miközben lassan azért építgettem magamat, elsősorban belül, a lelkemet, a személyiségemet csiszolgattam, mintha az alapokra nem figyeltem volna. Vagy csupán az élet külső dolgait hanyagoltam volna. Míg mások egzisztenciát építettek, családot alapítottak, élményeket gyűjtöttek én egyfolytában befelé figyeltem. Fontos ez, de nem elég. Ha be kell mutatkozni valahol, az ember általában elmodja mit csinál, mi a foglalkozása, a hobbija, milyen barátai vannak, hol él, merre utazgatott, hány gyereke van és a többi. Nem mesél arról, hogy hogyan lett egyre bátrabb, hogyan küzdötte le az önbizalomhiányát, hogyan fogadta el magát, hogyan alakította ki az értékrendjét. Erről nem mesélünk. Ezért nekem nincs mit mesélnem.

Mindig is egy cselekvő ember szerettem volna lenni, de nem lettem. A jó hír, hgy nem adtam fel, főleg, hogy már ilyen nyíltan is kimondom ezt a dolgot. Életünk úgyis arról szól  jó esetben, hogy önmagunkká váljunk, amellett, hogy a külső dolgokat is igyekszünk/szeretnénk megteremteni.

Nálam a külső alapok hiányoznak. Taán a belső alapok hiánya miatt. Nincs autóm, nem olyan a lakásom, amit otthonnak neveznék, nem lakom egy városban sem, csak ingázgatok, a barátaimat szinte teljesen elvesztettem vagy direkt elveszítettem (inkább!), nincs családom, a többit inkább ne ragozzuk. Valahogy nekem nem ezek voltak fontosak.

Pedig:

kell egy otthon, ahonnan bátran kalandozhatsz a világban és ahova jó visszatérni

kellenek az emberek akik az életed fontos részei, akikre számíthatsz, akik a te részeid is

kell egy család, mert anélkül az otthon sem az igazi

kell a bátorság, hogy tudd, mindez neked is ugyanúgy jár, mint másoknak

Miközben építeztem, ezek kimaradtak. Az alapok.

Valami alapösztön nem működött bennem megfelelően. El volt zárva, vagy talán soha nem is kapott szabad folyást.

A vihar elmúlóban, a romokat takarítom, a pusztítás helyén lassan építkezem.

A vihar közepén sötét van. Nem látsz tisztán, csak a körülötted száguldozó törmelékekbe ütközöl. Azt hiszed soha nem múlik el, vagy belehalsz. Azt hiszed a romokból már nem lehet építkezni. De lehet. És közben rájössz egy  s másra.

Például felismered, hogy a sötétség, a rossz ellen a legjobb fegyver, ha minél több jót építesz be az életedbe. Ha a benned lévő értékekben erősen hiszel és nem hagyod, hogy azt bárki megkérdőjelezze. Vagy lerombolja, Ne légy ebben bűntárs!!

Ezt nehéz elhinni, amikor esik, amikor zuhog, amikor elsötétül, de aztán rájössz.. igen.. így van.

Bye! ;)