Az utóbbi időben spanyolviaszos dolgokról írok. Sokat. Kis lépésekben térek vissza önmagamhoz.

Emlékszem a pillanatra amikor találkoztam veled. Veled, aki darabjaira szedted szét az életemet és a személyiségemet. Nem gondoltam, hogy ilyen létezik.

Kicsit később, nagyon sok ember próbált befolyásolni. De igazából nem is engem, csak valamit rám akartak rakni, valamit nem tudtak feldolgozni és én lettem a célpont. Neked is.

Megbetegedtem, de azt már senki nem bírta elviselni. Magamra maradtam. És rettenetesen bepánikoltam.

Évekig éltem abban a hitben, hogy a külvilág a minden. Abban a hitben. hogy a külvilágon múlik az egész életem. Abban a hitben, hogy kívülről kell rendben lennie az életemnek és ennek látszania is kell.

Pánikoltam. Újra és újra.

Összevesztem az egész világgal. Kontrollálni akartam az engem érő hatásokat.

Hadakoztam mindenkivel. A jogaimat követeltem. A szükségleteimet követeltem. Ami jár az jár-gondoltam. Meg akartam tanulni megvédeni magam és felismerni ha valaki csak használ engem. Ezt meg kellett tanulnom!!

Elvesztettem a kontrollt és az irányítást magam felett.

Lépésekben térek vissza önmagammhoz.

Én egy introvertált ember vagyok és ha megszakadok sem leszek más. Lehet ezt némileg módosítani, de akkor is az maradok.

A lelki béke bennem van. Érezhetem magam jól a külvilág hatásai ellenében. Nem függ minden érzelmem a külvilágtól - tudtam én ezt régen jól, de most újra tanulom. Függetleníteni magam.

Valami furcsa gondolat és talán érzés fészkelte be magát belém az utóbbi években. Azt hittem, mindennek a hatását át kell élnem. Hagynom kell, hogy minden hasson rám. Mert azt hittem a külvilág az egyetlen valóság. Mintha én nem is léteznék. Igazából nem is léteztem, csak valahogy fennmaradtam. Kétségbeesetten, elveszve, és elveszítve a kapcsolatot magammal és mindenki mással.

Tanulságos és nagyon nehéz volt. Most újra térek vissza önmagamhoz, önmagamba.

Mert a belső világunkat nem a külvilág határozza meg. Hat ránk, hol így, hol úgy, de ott van az Én. Az álmokkal, a hitekkel, emlékekkel, érzésekkel. Gondolatokkal, képzelgésekkel, szükségletekkel, motivációkkal. Vágyakkal.

Mégiscsak nálam van..

Felfoghatatlan mennyien akarnak belavatkozni az ember Énjébe. Összetörni, összazavarni, átalakítani. Önigazolást keresnek. Ezt még egyszer leírom: Önigazolást keresnek. Bennem, benned. Ha nem találják, akkor is benned keresik. Beléd akarják beszélni. Át akarnak alakítani. Nem bírják, hogy önálló vagy, de közben sebezhető is. Sok ember nem bírja ezt a kettősséget. Feketén- fehéren akarják látni a másikat. Vagy erős vagy, vagy gyenge. Pedig mindenkiben megvan az erő és a sebezhetőség is. Ez így kerek.

Az irányítás nálam van. Előfordulhat, hogy elveszítem, mint ahogy most is történt. De az ember nem szélkakas, meg tud állni stabilan, a saját értékrendjére, a saját élményeire, tapasztalaira, Énjére támaszkodva. Nem is támaszkodás ez. Inkább egy stabil pont. Ott belül van valami ami stabil. Talán a hit. Talán a remény. Talán valami más. Nem tudom mi az. Lehet, hogy csak az életerő az élni akarás, a tudat, hogy van aminek az ember tud örülni ha úgy adódik..

Furcsa módon ha minden kilátástalan és örülni sem nagyon van minek, ez a stabil valami akkor is ott lehet az emberben. És erre sokan vadásznak.

Én nem gondoltam, hogy ezt megtámadhatják, hogy ezt a stabilitást meg kell védeni. Én azt hittem korábban. hogy ha látják benned, akkor ezt tisztelik és hagyják hogy építkezz belőle. De naív voltam. Sokan próbára teszik az embert. Vannak vidékek, ahol ez erőteljesebben jelen van, jobban jellemző az emberekre. :(

Ismét magamban érzem, ha nem is állandóan, mégis egyre erőteljesebben ezt a stabilitást. És ha valaki akar tőlem valamit, akkor ne a stabil állapotomból akarjon kimozdítani, hanem fejezze ki mit szeretne. Mert az érzéseit mindenkinek magának kell vállalnia. És ha kap empátiát, szeretetet, az az élet ajándéka, a másik ember ajándéka. De követelni nem lehet!!!