Depi után jött a para, de legalább erről lehet írni. :-))))

A depiből már több kevesebb sikerrel kihúzom magam, a tapasztalat sokat segít, de a parázás még mindig olyan dolog amiből csak mások tudnak kiemelni. Amikor rám jön a pararoham az szinte megállíthatatlan, legalábbis én nem tudom uralni. Parázni mindenen lehet.

A parázásnak vagy nevezzük aggódásnak nyilván a szorongás az oka. Húú, hogy szeretnének engem most a pszichológusok, de az a helyzet hogy rájuk nem költök. Könyveiket megveszem, előadásaikat meghallgatom, de nem vetném alá magam a terápiának. Én vagyok a legnagyobb pszichológia olvasó, de bizony vannak kétségeim.. és ha így haladok, lassan megérek Popper Péterre!

Szóval a para. Általában a jövőm miatti aggódással kezdődik. Mert mikor nem aggódik az ember a jövője miatt? Akkor ha hisz magában és a lehetőségeiben. Én most jól megvagyok, csak az utazgatásokat hiányolom az életemből, mármint azon dolgok közül ami pénzen megvehető. De kényelmes életem nem lenne fenntartható ha nem kapnék otthonról támogatást, és ez iszonyatos teher rajtam. Persze váloztathatnék, tudom én.. a függő lét nem biztonságos.

Miután a jövőm miatt eléggé beparáztattam magam, akkor következek én magam. Külsőm, belsőm, tetteim és szavaim. NNaaa ez az igazi!! Ebben aztán el lehet merülni. És mentse meg az isten az embereket hogy ilyenkor telefonközelben legyenek. Mert végig kell hallgatniuk pararohamomat. Ha megteszik, azután azon parázok, hogy mit tettem velük, rájuk zúdítottam az összes aggodalmamat. Miután azt is megosztom valakivel, akkor kimerülök.

Az egészben az a legrosszbb, hogy totál elveszítem a realitásérzékemet, és nem ismerem a megfelelő mértéket. DE mivel működik bennem a megfelelni akarás úgy hiszem jobb ha magamat szapulom, ostorozom hiszen úgysem látom mi a helyes. NNa ez az őrület. És hogy mi ebből a tanulság? Talán az hogy nem jó ha az ember elszeparálja magát másoktól, mint ahogy én is teszem, mert a külső kontroll mindig jól jön. Ebben az individualista világban talán érdemes arra is gondolni, hogy a boldogságunkért ugyan magunk vagyunk a felelősek, de a többiek nélkül ez elérhetetlen. De ezek mind csak szavak. Én az érzésekben hiszek!! Mindezt átérezni!!! Mer ha sikerül talán én is megtapsztalom mi az amit kellő alázatnak hívnak, és ami nélkülözhetetlen ha működni akarok az emberek között. Hogy végre ne csak meneküljek...