Ugrott az esti programom. Barátnőm betegsége miatt elmaradt az esti ivászat, züllés, ünneplés, vagy ahogy tetszik.

Vezetés után azonnal hazajöttem, pocsék idő volt, nem volt kedvem semmit elintézni. Mikor kiderült hogy az esti program elmarad, arra gondoltam, milyen jó lesz itthon lustizni egy kicsit, vagy takarítgatok, olvasok, netezek. Szóval csak úgy elleszek itthon magamnak.

De hazaérve valami rám nehezedett, a fáradtság összekeveredett némi fásultsággal, magánnyal és már nem volt kedvem semmihez. Nekikezdtem édességraktáram elpusztításához, majd kicsit neteztem. A kedvem továbbra sem jött meg, hazatelefonáltam távolban székelő családomhoz, de ez sem adott hozzá semmit lelkiállapotom javulásához.

Továbbra is lógok a hálón, beleragadtam, itt ért utol az este, itt értek utol mai könnyeim.

Vannak pillanatok, amikor bármi megríkat.

Könnyeimet áldozom mások fájdalmának megváltásáért, vagy csak  a sajátom sajnálatáért.

Éreztél már fájdalmat akkor, mikor a legboldogabbnak kellett volna lenned? Rontottál már el szép pillanatokat, mert csupán a könnyek voltak, mivel kifejezhetted magad?

És sírtál már magányodban, mikor hiába próbáltál mindent megtenni, hogy ne ragadj az önsajnálat nyálkás és édes állapotába?

Délutánom fásultságán mások érzelmeivel próbáltam enyhíteni. Kukkolós blogolvasóként merültem bele posztokba, éreztem át mások életét, ha már az enyém mára nem ígért sok reményt. Érzéseket akartam kölcsönvenni, hátha mások által megtalálom önmagam.

Ki keres talál, szokták mondani, miért lett volna ez másképp. Sírtam egyet más magányán, sírtam más ember fájdalmán, küzdelmén; igen ez az amikor már nem tudod, hogy saját kínjaid ríkatnak meg, vagy tényleg a másikat siratod..