Agresszió a családban

A sors fintora, vagy egyszerűen csak a valóság, hogy amíg az előző bejegyzésben éppen arról írtam, milyen jó itthon vidéken, milyen nyugodt, most aktuálissá vált hogy kiírjam magamból a családunkban jelenlévő agressziót.

Mindig is jelen volt. Amíg nem ismertem igazi természetét csak a félelmet és dühöt éreztem. Megszoktam őket és éberen vártam a következő csapást.

Az erőszak nem csupán fizikai lehet, bár keveset abból is megtapasztaltam, a verbális, lelki, érzelmi erőszak is nagyon kegyetlen. A megalázás, a kiabálás, a másikra mutogatás, fenyegetés, érzelmi zsarolás, dühkitörések, a lakás berendezési tárgyainak összetörése.

De az agresszorok idővel kihaltak a családból.

Hogy átadják helyüket a következő generációnak.

Sok sok évvel ezelőtt felnéztem a nővéremre. Irigyeltem nyitottságát, irigyeltem hogy mindig jól néz ki, irigyeltem hogy mindenkivel megtalálja a hangot. De nem értettem miért nem tudunk soha leülni legalább tíz percre, hogy beszélgessünk egy jót. Folyton rohant, folyton úton volt. Számomra elérhetetlen volt. Mindig is azt gondoltam, hogy  a hiba bennem van, hiszen őt mindenki szereti, és sokszor őt állították elém példaképnek.

Felnéztem rá. Ma már menekülök előle, nem akarok vele beszélni, és nem tudom hogy sajnáljam őt, megértsem, vagy egyszerűen csak meneküljek.

Idővel egyre erőszakosabb lett. Ha a családból bárki meg akart vele beszélni valamit, akkor fájt a feje, nem ért rá, és egyáltalán, nem tudtunk vele beszélni szinte semmiről. Ilyenkor kiabálva hárított el minden közeledést. Anyám és közte állandósultak a viták, az ordítozások. Ez elment a fizikai erőszakig is, amitől akkor rémültem meg igazán amikor egy este a nővérem megütötte az anyámat, és amikor sírni kezdett a testvérem nevetve állt és nézte őt. Azt hiszem ekkor megértettem, hogy itt valóban nagy a baj.

Szerencsés voltam, mert Budapestre költöztem tanulni. De ettől fogva ha hazajöttem én is céltáblává váltam. Akkoriban nem igazán tudtam kezelni ezt a helyzetet, egyetlen eszközöm a menekülés és a védekezés volt. De menekülni nem volt hova, mert idővel a szekrényemmel kellett elbarikádoznom a szobám ajtaját, hogy ne törjön rám a saját testvérem.

Eljött a nap amikor elegem lett, megértettem, hogy ezt nem lehet csak úgy passzívan tűrni, más szeszélyétől félni, úgy döntöttem, hogy kiállok magamért. Mivel ebben nem volt tapasztalatom, hiszen az általam megtanult önérvényesítési mód a kemény és hangos fellépés volt, én is elmondtam a véleményem amikor itthon elszabadult a pokol. De ebben a hangos csatazajban én nem nyerhettem. Én voltam az aki végül kiborult, én voltam az akinek a vérnyomása az egekbe szökött és szintén én voltam, aki a végén egy senkinek érezte magát.

Lassan, nagyon lassan rájöttem, hogy ez sem járható út, hosszú távon én is beleesek az agresszió ördögi körébe. Évek kellettek ahhoz, hogy megedződjek és el tudjak tekinteni a rám mutogató, folyton engem és anyut vádló, falakat rengető szavaktól. Pontosabban nem eltekinteni, csak nem venni minden vádat magamra, nem elhinni hogy a bűnbak szerepét nekem kell játszanom. Mindig és mindenért. Például azért, hogy próbálom megőrizni a lelki nyugalmamat. Mert bizony egyszer szt kellett hallanom, hogy a nővérem vádló és gyilkos tekintettel azt mondja: te olyan kiegyensúlyozott vagy. Mindezt úgy közölte, mintha valami rosszat tennék  a világ ellen.

Tehettem jót, rosszat, teljesen egyre ment.

Ma újra felharsant a csatazaj. Igazából el sem halkult, csak igyekszem kiszállni a történetből, és meghúzni  a határokat. És a sok éves lelki edzésemmel eljutottam arra a pontra, hogy a rám kiabált kritikáit, megbélyegző szólamait már nem dühvel fogadom. Nem teszek újabb parazsat a tűzre. Nem mondom hogy hidegfejjel el lehet ezt viselni, és talán nem is úgy kellene. De ma, amikor magából kikelve, az arcomtól néhány centire kiabált velem, már nem a sértett  énemet láttam, hanem őt! Ahogy kiabál, ahogy fáj neki valami, ahogy próbálja magát megértetni, és ahogy igyekszik az uralmat megszerezni a lelkivilágom felett. Csak őt láttam.

Szerintem ő is egy áldozat. De az nem vitatható, hogy a dühös kitöréseiért, ami már napi szinten működik, nem tud felelősséget vállalni.

Talán csak arra vár hogy valaki vegye már komolyan? Vagy már az sem segítene? Hiszen húsz évig ő volt a csodált nővér. Ő volt az akit nagyon sokan irigyeltek rajtam kívül is. Talán ez hiányzik? De nem kiáltanám ki bűnbaknak, hiszen amit most ő ad a környezetének, azt anno megkapta ő is gyerekkorában. A saját családjában. A saját szüleitől. De túl van azon a koron, amikor a családot hibáztathatja a saját dühéért.

Míg én passzívan a magam életét teszem tönkre, ő a környezetét bántja folyton.

De valakinek egyszer meg kell törnie ezt a folyamatot. Valakinek meg kell hallgatnia  a másikat. Kinek van itt annyi érzelmi tartaléka, hogy tudjon figyelni a másikra is?

És a meghallgatás önmagában elegendő? Hiszen sokszor meghallgattam, de komolyan visszaélt vele.

Nehéz ezt kezelni, ha ebbe születünk. Nehéz kedves és törődő, érzelmeit kimutató emberré válni, ha folyton védekezni kell. Ha elmenekülök, azért bánt, ha maradok, akkor azért. Nem függhetek más dühétől, és nem függhetek a környezetemtől.

Lehetek önző és lehetek megértő. De lehetek csupán a saját érdekeimet védő is. Mert a kérdés számomra már csupán az, mennyire akarok megérteni valakit, akitől már tényleg csak agresszív megnyilvánulásokat kapok?