Mostanában azzal játszadozom, hogy hagyom hogy a valóság arcul csapdosson. Nem valami üdítő szórakozás. Állítólag nem egészséges a hiperrealizmus. Kell egy pici önáltatás amiből megszületik a remény, a jövőbe vetett a hit. A realista gondolkodás nem ad semmiféle alapot a reménykedésre, mert sokszor úgy vagyunk összerakva, hogy a negatítv tendenciákat, a veszélyeket vegyük észre. Ez csupán a természet által belénk ültetett ősi védekező ösztön.

Szóval ez a valóságszembenézés ártalmas is lehet ha túlzásba visszük, de olykor muszáj megtenni. Aztán kezdünk az eredménnyel valamit, vagy újra a homokba dugjuk a fejünket. Én éppen azzal igyekeztem szembenézni az elmúlt napokban, hogy életem kezd remete formát ölteni. Ha lehet nem mozdulok ki itthonról, már lassan a bevásárlásaimat is az interneten intézem. Tegnap éjszaka például Pink koncertfelvételeket néztem a youtube-on, amikor belémhasított, hogy muszáj vennem egy Pink DVD-t, kiengesztelésül, amiért nem mentem el a koncertjére. Rögtön rendelésbe kezdtem a neten, de nyilván más dolgokat is bedobáltam a virtuális kosaramba. De egészen hétköznapi dolgokat is összevásárolok a neten, és a főzéssel sem bajlódok, inkább rendelek valamit. Baráti kapcsolataimat az internet és a telefon segítségével bonyolítom, szóval a napsütést csak az ablakomon keresztül élvezem. Nem hittem hogy ez velem is megtörténhet. De íme, a 2009-es valóságom. Na és enyhe szociofóbiám miatt ha tehetem BKV helyett bepattanok egy taxiba.

Nem akarok most az idevezető úton rágódni, mert az messze vezetne, inkább keresek ebben az egészben valami értelmet, ami lehet hogy csak egy újabb struccpolitika, egy önmegnyugatatás, de azért mégis ezen az úton indulok most el. Legyen ez valamiféle megoldáskeresési stratégia, ami lehet ugyanúgy elhibázott, mint ahogy egy tartósabb de nehezebb megoldást hozó út.

A hibáinkat meg kell lépnünk.

A hiba talán csak az egyik nézőpontból rossz lépés, egy másikból talán a megoldához vezető fájdalmas és rögös út.

Ha a hibáidat folyton elkerülöd, talán megmarad a pozitív önképed, talán, de sokkal messzebbre nem jutsz.

Aztán ki tudja..

Nézzük mire lehet jó ez az egész. Talán semmire. Önkínzás. De lehet hogy mégsem. Talán itt a lehetőség, az alkalom, hogy kicsit elhallgassak, vagy ne másokra figyeljek, hanem csak hagyjam, hogy ami belül elhalkult, a vágyaim hangja újra erőre kapjanak. Elhallgattak, mert nem figyeltem rájuk. Ha elnyomjuk a vágyat, nem követjük, talán elhallgat, mert minek is kiabáljon, miért pezsdítse fel vérem, miért mutassa az utat, ha én nem hallgatok rá. Csökken az ereje, csak suttogni bír, majd nem szól többé. Időnként felbukkan, de letorkollom. Mit képzel? Csak nem hiszi hogy az élet egy habostorta? Csak nem képzeli hogy én is megtehetem mindazt a jót amit mások? Miért késztet bármire, amikor csak fájdalom lehet az eredménye? Csalódni? Minek?

Szóval elhallgat, és ha éppen figyelnék rá már nincs mire. Erre mondták már sokan, meghallani a szív csendjét. Persze a szívünk bölcs, és tudja, hogy hiába szólna újra, feleslegesen tenné. Talán meg kellene valahogy győznöm! Megszereznem a bizalmát!

Mgeszereznem a bizalmam, magamban.

Az önámítás csapdája nélkül.

Nem egyszerű.

Most hallgatok, néha kapálózok, várok, beletörődök. Harcolni? Küzdeni? Akarni? Mi a jó út? Lehet ezt tudni? Vagy csak érezni??

Nem jó ez a remetelét. Nem önként választott, mégis magam teremthettem.

Esténként Titkos életünket nézek a Vital tévén. Negyvenöt percben próbálom beleélni magam a társasági élet örömeibe és nehézségeibe.

Szánalmas is lehetne ez az egész.

De nem szánom magam, és nem szánok másokat sem. Küzdjünk, mi mást tehetünk?

Remeteségem az életem egyik hibája, melyet talán el kellett követnem ahhoz, hogy jobban tudjam értékelni az embereket? A társaságukat. Ki tudja..Lehet hogy ez csak valami divatos blabla, és lehet hogy valami nagyon mély igazság.

Senki sem tudja.