Blogomat és mostani életstílusomat megvizsgálva, szinte visít rólam, hogy eluralkodott rajtam az önmarcangolás kényszere.

Pontosan emlékszem arra  a napra, amikor a Világ Ifjúsága magazinban (meg ne próbáld keresni az újságosoknál :-) ) egy olvasói levélre válaszolt egy szakértő, és megállapította, hogy a levélíró bizony depessziós, és ajánlott neki egy könyvet, melyet feltétlenül el kell olvasnia. Mivel magamra ismertem a levélíró lányban, azonnal elolvastam én is azt a könyvet. És itt kezdődött pszichológiai ámokfutásom!! Akkor voltam kb 15-16 éves, vagyis osztok szorzok kivonok, kb 18 éve falom a pszichológia és önsegítő szakirodalmat. És mivel a legtöbb tanácsot, sugallatot igyekeztem magamon is kipróbálni, határozottan éreztem, hogy fejlődésnek indultam több téren. De ha nem olvastam volna ennyit, akkor vajon nem történik meg ugyanez? Ki tudja? Egy biztos. Túlzásba vittem az egészet, mert kényszeresen folyton a megoldást kerestem, olykor nemlétező, máskor piciny problémáimra is.

Mára megfeküdte a gyomrom ez az egész. Önmagam csapdájába estem, és már látom, hogy nincs erre szükségem. Pontosan azt homályosította el ez a sok pszichológiai írás, amire a legjobban szükségem van, önmagamat. Jobban hittem a leírt szónak, mint önmagam ézéseinek és gondolatainak. Azt hiszem ez többször is megeshetett velem.

LÉnyeg a lényeg, az utóbbi években kőkemény önmarcangoló lettem, hittem abban hogy így megoldhatom a problémáimat. Na ja, talán tényleg meg kellett volna oldanom, nem pedig folyton megérteni akarni és boncolgatni!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! Jó kis menekülés ez!!!

De azért az abszurdum mégiscsak az, hogy én ezt a terhet egy ideje erősen érzem, de mégiscsak egy lélektani könyv adta meg az utolsó lökést a beismeréshez.

Abbahagyom az önmarcangolást és az önelemzést, szépen lassan, elkezdek élni. Mert hiszen a megoldást én is tudom, csak nem alkalmazom. És ennyi a lényeg.

És most idéznék ebből a bizonyos könyvből, cím, szerző nálam, bocsi szerzői jogvédő hivatal (nem írom ki a nevüket mert még rámtalál egy böngésző), de most nem kívánok semmilyen pszichológiai könyvet propagálni.

Az önmarcangolás meghatározása: "Mértéktelen, szükségtelen, passzív, végtelenített és túlzóan az ember saját jellemének, érrzéseinek, problémáinak értelmére, okaira és következményeire irányuló gondolkodás ez."

"Sokan azt hisszük, hogy amikor bánatosak vagyunk, akkor befelé kellene figyelnünk, s értékelnünk kellene az érzéseinket és a helyzetünket, hogy megértsük önmagunkat, valamint olyan megoldásokat kellene találnunk, amelyek végül negoldják a problémáinkat és megszüntetik a boldogtalanságunkat."

"....pontosan ennek az ellenkezője az igaz: a kényszeres gondokodás rengeteg káros következménnyel jár. Fenntartja vagy elmélyíti a szomorúságot, kedvez a negatív gondolkodásnak, csökkenti az ember problémamegoldó képességét, gyengíti a motivációt és csökkenti a koncentráció és a kezdeményezőkészség hatékonyságát. Ráadásul, noha az embereknek határozottan az az érzésük, hogy ha rágódnak rajta, jobban megértik a problémájukat és önmagukat, ez ritkán igaz. A rágódásból csupán egy torz, pesszimista életfelfogást nyernek."

No nem is folytatom. Blogomban mostantól hanyagolom a túlzott önelemzést, éppen ideje. Nem tudom még mibe vetem magam ha feladom a pszichológiamániámat, talán megtanulok főzni, vagy belevetem magam a közéletbe, hmm, bármi lehetséges. :-)

Úgy érzem ez az egész már csak hátráltatott egy ideje, muszájból csináltam. valami hajtott akaratom ellenére. Nehéz leszokni a kényszerekről, de a szabadság fontosabb. A LEGFONTOSABB!!