Tutira egy bizonyos lelki alkat kell ahhoz, hogy olyan embereket vonzzunk magunkhoz, akik azt hiszik ők jobban tudják mi a jó  a másiknak. Én egész szépen magam köré gyűjtögettem a megmondóembereket, amit azt hiszem sokáig észre sem vettem. Talán azért, mert éltem a magam kis életét, feltűnés nélkül, úgy mint bárki más és ez elfogadható volt bárki számára. Tanultam, dolgoztam, rendesen hazalátogattam vidékre a családomhoz, lakást vettem magamnak Budapesten, majd egyszer csak elegem lett. Persze nem egyik pillanatról amásikra, szépen folyamatosan jutottam el odáig, hogy a logikusan következő életlépésekkel valami nem stimmel. Vagy én nem passzolok ehhez a hagyományos értékrendet követő életformához. Nem mentem férjhez, karrieremet félbe hagytam, és elkezdtem kritikusabban szemlélni nemcsak a világot, az uralkodó értékrendet, de a körülöttem lévők életét sem éreztem követendőnek számomra. És persze kritikus hozzáállásom nagyobbik része magamra irányult, éreztem nem nekem való ez az előre programozott élet. De igazából hiába voltak álmaim, ha bátorságom csak kisebb részük megvalósításához volt elég.

Mit ne mondjak, rendesen elbizonytalanodtam, hogyan tovább? A bizonytalanságot pedig megérzi a környezet.

Én azt gondolom magamnak kell kitalálnom mi a jó nekem. És ez a gondolkodás barátaim egy részében elég furcsa reakciót váltott ki. Többen kényszert éreztek arra, hogy megmondják mit kellene tennem. Mindezt anélkül, hogy egyszer is elhangzott volna a kérdés, mit is szeretnék kezdeni az életemmel. Persze ezt magamnak kell megválaszolnom, de akkor miért nem hagyják, hogy rájöjjek magam a válaszra. Nem, kész válaszokat és megoldásokat kínálnak, melyeknek csekély közük van hozzám. De akkor honnan jönnek ezek a válaszok? Kinek jelent ez megoldást? A válasz egyértelmű, íme két példa: két hete egy jogászprofesszor azt mondta, hogy az ELTE-re kellene mennem jogot tanulni. Hmm.. de minek?-kérdezem én. De a másik példa aranyosabb:

Gyerekkori barátnő: Olyan jó lenne ha hazaköltöznél vidékre, és beszállnál a családi vállalkozásba!

Én: én már nem fogok hazaköltözni. Egyébként kinek lenne ez jó?

Barárnő: hát nekem és anyukádnak.

Én: erről van szó. De ez az én életem.

Na igen. Egy olyan élet során sikerült összegyűjtenem a megmondó embereket, melyben nem voltam elég határozott céljaim megfogalmazásában és megvalósításában. A gyengeségem pedig jelzésként szolgált azok számára, akik maguk sem valósították meg saját vágyaikat, ezért másokat akarnak irányítgatni. Furcsa dolog ez.

Eleinte dühített az ilyen tanácsadás, de mára már higgadtan fogadom, néha már nevetek rajta. Egy volt munkatársam nehéz esetnek nevezett, miután határozottan közöltem vele, hogy nem akarok elmenni vele meditációra, mert semmi kedvet nem érzek hozzá.

Lassan megfogalmazom magamnak, hogy olyan közegre van szükségem, ahol hagyják hogy a magam életét éljem, bármilyen is az. Olyan közegre ahol az emberek a saját életüket élik, és nem hasonlítgatják folyton egy másik élettel. Csupán azt nézik, hogy nekik megfelel-e a sajátjuk.  Olyan közegre ahol nem arra kíváncsiak megfelelek-e minden társadalmi elvárásnak, hanem ahol valóban rám kíváncsiak. Ha meg rám sem, akkor sem akarják megreformálni gondolkodásomat, tetteimet és érzéseimet. ELFOGADNAK.

Persze ezért a változásért nekem kell tennem. Mert megmondóemberek mindig lesznek, de hogy én ezzel mit kezdek, az már tényleg csak rajtam múlik.