Amikor azt mondom, hogy változni szeretnék, az azt jelenti, hogy olyan dolgokat akarok érezni, melyet korábban nem sikerült megélnem. Azt hiszem itt indul el valami. Belül. Ekkor leszünk picit mások, és csak így tudok valóban változtatni az életemen. Én csak így.

Sokszor gondolok a jövőmre. Arra, hogy mennyire nem törődtem vele sokáig úgy igazán. Ez nálunk valami családi hagyomány lehet. Könnyebb nem szembenézni az elkerülhetetlennel, csak reménykedni, hogy majd jobb lesz, valahogy úgyis megoldódik a helyzet. Valahogy lesz, ez kétségtelen, bizakodni kell, de azon az alapon, hogy tudom magamról, ha a helyzet megkívánja megkeresem a megoldást. Valahogy. Ez az érzés kezd bennem ébredezni. Talán képes leszek arra is, hogy ha a lehetőségeim mégsem lesznek olyan jók mint amiben mindig is reménykedtem, lesz bennem annyi alázat, józan ész és belátás, hogy kompromisszumot kötök magammal. Ez valahol nagyon megnyugtató gondolat.

És egy másik új érzést is megtapasztaltam ma. Ki tudja hanyadszor újra étteremből rendeltem ebédet, tekintve hogy pocsék volt az idő, nem tudok igazán főzni, és a hűtőm eléggé üresen zúgott ma is. Mikor ajtót nyitottam a futárnak, egy rockernek látszó srác állt a a folyosón, nem bírtam ki hogy egy udvarias kérdéssel ne érdeklődjek az utcai forgalom helyzetéről, mire megvillantotta vagány, szerény de igen vonzó mosolyát, én pedig csak figyeltem őt, miközben kiszámolta  a visszajárót. No ez aztán nem jellemző rám. Mivel elfojtott dührohammal reagálok arra, ha az emberek engem néznek, ami kis hazánkban igen népszerű sportnak számít (mármint nem engem nézni, hanem feltűnően és gátlástalanul a többi embert stírölni), én nem szoktam túlzottan nézni az embereket. Remélem most sem estem túlzásokba, de futár hősünk észrevette érdeklődésemet, és kíváncsian ő is a rám nézett. Ekkor köszöntem el és zártam be az ajtót, majd a konyhámban ereszetttem el egy elégedett mosolyt. A történet csupán egyetlen momentuma miatt került blogomba, mégpedig azért a felbukkanó érzésért,  hogy végre egyzer hajlandó voltam nyíltan kimutatni érdeklődésemet, vagy csak egyszerűen megfigyelni egy idegent szégyenkezés és zárkózotság nélkül, ami tényleg nagyon nem jellemző rám. Tudom, furcsának tűnhet mindez bárkinek, aki nem szenved jó nagy adag önbizalomhiánnyal, nem szégyenlős kislányként tengette gyerekkorát, és nincs tele hatalmas szociális gátakkal és félelmekkel. De amikor végre ezeket  leküzdve tud az ember működni, az kegyetlenül felszabadító és építő tud lenni.

És ha már az emberi éritnkezések talajára tévedtem soraimmal, ezt a posztot ismét egy vágyott dologgal zárom, immár nem első alkalommal. Természetesen ez is egy érzés, hiszen mi másból indulhatna el az ember a cselekvés útjára. Mert hiszem, hogy csak egy kialakult érzést követhet igazi döntés! Szeretném, ha egyszer nem csak az emberi kapcsolatok hiánya miatt vágynék vissza a társasági szférába, hanem teljes szívemmel átérezném, hogy ez valóban létfontosságú számomra, annyira, hogy képes leszek feladni magamból valamennyit, csak azért, mert valóban hiszem és érzem, hogy ez megéri! Ezt szeretném érezni. Örökké, folyamatosan, megmozgatóan!