Itthon, vidéken, családi körben készülődök a karácsonyra. Kicsit összeszedem magam, csak belül, rejtve forronganak érzelmeim, áramlanak gondolataim. Nem nagyon pezsdít fel a szenteste még kevésbé az utána következő napok gondolata.

A családi élet nálunk nem túl vérpezsdítő, inkább kifejezetten unalmas. De mindig tanulságos. A gyökerek sok mindent elárulnak arról, miért lettem olyan amilyen, új kérdések és válaszok születnek az egyhangú napokon.

Megértettem végre, hogy semmiféle biztatást, pozitív visszajelzést nem várhatok. Végre belémégett ez a felismerés. Egyetlen helyről kaphatok motivációt, erőt, ez pedig én vagyok. Csak magamból. Igazából ez is csak a szabadság felé vezető út egy újabb állomása, ahova el kellett jutnom az évek során. Szomorú de azért némiképp felszabadító felismerés ez.

Tulajdonképpen nem is egészséges mások elismerésétől és biztatásától függni, még akkor sem, ha igenis szükség van ezekre az erősítő szavakra, gesztusokra.

Igenis van olyan, hogy a család nem megerősítő, útnak indító háttér, hanem emberek közössége, akik között megfogalmazhatjuk mi az ami felé el kell indulnunk, és mi az amitől inkább távolodnánk. Mi az amit továbbvinnék magammal bárhol is járok, és mi az aminek terhét le kellene tennem valahol. Nem vagyok szélsőségesen individualista, mégis azt gondolom, ha más nem segít, el kell távolodni a gúzsba kötő háttértől. El kell, hogy fejlődhessek, hogy tovább léphessek, de persze nem totális elszakadásra van szükségem. Csak egy kis távolságra. Mint amikor a legkisebb királyfi elindul világot látni, és gazdagon hazatér sok sok év múlva, bebizonyítva, hogy bizony ő is ér valamit. Út közben sokat lát, tanul, fejlődik, és azt hiszem önmagává válik. Ez az a kincs, amivel hazatér.

BOLDOG KARÁCSONYT MINDENKINEK!!