Leporolom a nagykönyvet, lefújom fedlapjáról az állott porszemeket, felnyitom, belenézek. Muszáj beleolvasnom. A betűk megfakultak ugyan, olyannyira hogy számtalan oldal már szinte olvashatatlanná halványult. Sőt, vannak lapok melyek összeragadva örökre magukba zárták a múlt történéseit.

A Te padlásosodon is ott fekszik egy ilyen könyv. Több évtizedes, évszázados krónika, a múltad..

Időnként muszáj olvasgatnom. Otthonom meghitt, csendes falai között tisztulnak ki életem okságai.

Megmerevedett idő. Egy lelassult, változásokat csupán a spaletta rései között enyhe fénycsíkokként beengedő világ. Itt nőttem fel.

Csonka családban, szűk körben, szabályszerűen. Mindenem megvolt, mégis állandó hiányérzett kínzott. Sebességre, kitörésre, változásra, a nagyvilágra, izgalmakra, történésekre vágyva. Elfogadás, szeretet, csodálat, ölelés, kommunikáció után sóvárogva.

Megvizsgálom ki felnevelt, édesanyámat. Kitartóan, szabályszerűen, elvekkel és harcokkal viseli az éveket. De nem enged be semmit mi új. Csupán nővérem (az ordító farkas) és az én küzdelmem hatására nyit ajtót bárminek mit a fejlődés, a változás keltett életre. És mi küzdünk kitartóan, miközben pontosan érzékeljük e zártság eredményeit is, a kitartás, a régihez ragaszkodás patináns de fakuló fényét.

És nekem sem megy. Az új beengedése. Terveim a levegőben úsznak körülöttem, csupán ki kellene nyújtanom kezem, de nem megy. Minden sóvárgásom ellenére, csupán szívemet melengetik elképzeléseim, a holnapra hagyva a megvalósulást.

Új otthonomban a zsalugáter résein beszűrődő fénycsíkok hoznak morzsányi megújulást.

Közben küzdök, vitatkozok, érvelek, megmozgatok, de csupán ott belül, magamat. Egyik részem érzi a szükségesnek vélt lépések sürgető dallamát, míg racionális énem diktálja a szabályokat. Hogyan légy jó, értékes, becsületes, ne lépd át mások határait, segíts ahol szükséges, ne légy mások megcsalt reménye, magad hiú ígérete!

Hűt a racionalitás, majd feltüzel a sóvárgás!

Toporgok, egyet előre, majd vissza, büszkén állok a semmi közepén. Körülöttem zajong a világ, változik a díszlet, fogynak a szereplők, majd újak toppannak be, csupán egy gyors vendégségbe.

Kikukucskálok a spalettán, vagy a zsalugátert húzom el nagyobb fénynek adva teret és elém tárul a nagyvilág. Fellelkesült szívvel tervezek újra, álmodom az életet, a holnapot, majd visszamenekülök a mába. A megdermedt mába.

Minden egyes lépés a lemondás ígéretével kecsegtet csupán.

Nem tanultam meg a gondolatok életre váltását. Nem volt ki megtanítsa a változás mivel jár, hogyan működik, hogy lehet jó is, megváltó, előresodró, mindent felemelő. De a kitartást megtanultam. Ezért a hit, a fel nem adás.

Míg a világ lassulás után kiált, én inkább felgyorsulnék hozzá.

Bezárnám a nagykönyvet, magam mögött hagynám a poros múltat, de el nem felejtve olvasmányom tanulságát, új kötetbe, ropogós lapokra írnék egy nagy fordulatot, melyet megtettem, megléptem, mely izgalmas utakra vezetné hősömet, önmagamat.

Ez az én sztorim. Nem ide szántam, de nem mondhattam még el máshol. Nem mondhattam, mert túl nagy a félelmem, hogy történetem inkább eltávolítana hallgatómtól, minthogy közelebb hozna minket, mert ez a sztori annyira különbözik az Ő történetétől, hogy ki tudja e két kötet megférne-e egymás mellett egyetlen polcon, szorosan, időtállóan..