Utak és tévutak
Minden út vezet valahová, és sokszor nem tudjuk hová is pontosan, csak járunk rajta, mert ez az egyetlen amit tehetünk. Én sem gondoltam hogy ide vezet, holott pontosan láttam, hogy át kell mennem számtalan kellemetlen szituáción, megalázónak tűnő (vagy az is?) helyzeten.Azért reménykedtem.. hogy talán mégis mosollyal, kedvességgel, pozitív hozzáállással elkerülhetem a szenvedést. Nem akartam megfizetni az árat, ami azért jár, hogy eljussak onnan, ahol vagyok egy másik pontra, ami több, szebb és gazdagabb. Még nem vagyok ott. De még az árat sem fizettem meg. Nem kapzsiságom az oka, csupán nem tudom hogyan is kell fizetnem, de egyre inkább hajlok arra, hogy leróvom az árat, kerül amibe kerül. Pedig félek. Rettenetesen félek! Mi van ha kifizetem az utolsó zsetonomat is, és semmim nem marad. Mi van ha elveszítem azt a minimális jót is, amit talán nem azért dobott elém az élet, hogy használjam amire akarom, hanem hogy éljek vele és élvezzem azt a jót ami megkapható számomra. És nem én fogom megmondani, hogy mi jár nekem. Most nem akarnom kell, hanem befogadnom. Elfogadnom.
Szerelmem talán kapaszkodássá vált, és talán nem azt rejti magában, vagy nem úgy, ahogy én azt elképzeltem. Eldobom ideámat. Nem tehetek mást ezen a ponton.
Úgy érzem vesztettem, de veszteségem talán egy még nagyobb nyereséget rejt magában. De először meg kell tanulnom veszíteni.
Van valaki aki a legtöbbet jelenti számomra, de nem tudok neki adni. Azt nem amit én szeretnék, talán valami mást. Amit nem akartam, de neki jelent valamit.
Elengedném magam, tegyen az élet velem amit akar, de egyelőre nem tudom hogyan kell. Félek ha elengedem magam, csak az üresség marad, és mit kezdjek én azzal? Mivel töltsem meg?
Negatívat adok annak, akinek mindent szeretnék odaadni. Szenvedés.
Képtelen vagyok az elém dobott lehetőségekkel mit kezdeni.
Talán meg kell élnem ezt az ürességet. Talán tényleg nincs más út.
Szerelem helyett talán segítséget kapok. De én szerelemért üvöltök! Holott mit is kezdenék vele..
Most érzem minden porcikámon azt az alapvető igazságot, hogy meghatároz a környezetem, meghatároz miben éltem eddig és ezáltal mi az amit tudok kezelni és mi az amit nem. Mert hiába találom meg a számomra megfelelő embereket, ha nem tudok velük kommunikálni, nem tudok hozzájuk közel kerülni, számomra oly szerethetőek és mégis távol vannak. Ismerősek a lelkemnek, de ismeretlenek a tapasztalatomnak. És hiába vagyok bátor, kitartó, hiába vetem bele magam a számomra szükséges élethelyzetekbe, hiába megyek a szívemhez közel álló emberekhez tűzközelbe, ha nem tudom hogyan is működnek és hogyan működhetnék jól köztük.
Részlet egy mai telefonbeszélgetésből:
- Azért vannak olyan emberek akikkel laza tudsz lenni?
- Igen vannak. Velük jól tudok beszélgetni, jó velük kirándulni, elengedni magam, nevetni, zülleni, moziba menni. Velük magamat tudom adni. De valami mindig hiányzik!
- Micsoda?
- Nem is tudom. Ők nem azok az emberek akiket igazán szeretek.
- Gondoltam.
- De köztük jól tudok működni. Akiket szívből szeretek azokkal nem tudok mit kezdeni. Mert ők nem olyanok, mint akik között fenőttem.
És egyfolytában olyanok közé törekszem akiket szeretek. Nem tudom hogy szeressem őket. Nem tudom hogyan éljek köztük. Mit mondjak, mit mutassak meg magamból. Nem hasonlít az érzelemvilágunk, nem hasonlít a reakciónk, nem hasonlít az életünk, csupán a világlátásunk közös.
És mégis.. nem akarok hátralépni, nem akarom a kényelmes társaságot.
Küzdök, magammal.
Keresem az utam, talán hagyni kellene hogy rámtaláljon. Talán félretehetném büszkeségem és hagyhatnám a dolgokat a maguk módján működni.
Talán bízhatnék benne, hogy alakulhat jól is. Ha hagynám és támogatnám. HAGYNÁM ÉS TÁMOGATNÁM!
