Biztosan ismered a klasszikus mondást, ami nem hajlik, az törik.

De ismered-e az érzést, amikor meg kell törni ahhoz hogy be tudj fogadni érzéseket, szavakat, gesztusokat, mert ha nem teszed, akkor bármennyire is nyújtod ki karodat, nem éred el, nem tudod átérezni, feldolgozni, kezelni a feléd érkező impulzusokat, emberi reakciókat, környezeti ingereket. Távolság lesz közted és a világ között. Távol leszel a melletted ülő embertől, távol leszel a rád mosolygótól és távol leszel attól is aki esetleg szeretni tudna téged.

Ugyan visszamosolyogsz, kedves vagy, kommunikálsz, adnál valamit magadból a másiknak, de az a fránya távolság sehogy sem akar csökkenni.

Nem vagy rugalmas, nem tudsz lélekben hozzáhajolni, csak keményen, átmenetek nélkül. Finomságaid eltúlzottak, hiszen nem érzésből születnek, csupán akaratból.

Akarsz. A távolságokat akarással próbálod leküzdeni. Vágyakozásod tárgyát akarattal akarod megszerezni, a benned lévő fájdalomra, hiányra pakolod rá mosolyodat, háládat, elismerésedet, kötődésedet, függésedet, meg AKAROD szerezni amire szükséged van, legyen az egy érzés, ember, kaland, élmény, tulajdonság, érzed hogy kell neked. Finomabb eszközök híján belemarkolnál a jóba, az értékbe, de kifoyik ujjaid közül, megtartani nem tudod, nem válik részeddé.

Mi segíthet? Nem tudom a receptet, de olykor törés nélkül nem megy. És nem könnyű megtörni.. nem könnyű félretenni a benned lakozó képet magadról, a büszkeségedet, az akarásodat. Nem könnyű gyengének mutatkozni, nagyon nehéz belátni, hogy igenis szükséged van barátaid, vagy valaki más támogatására, segítségére, még akkor is ha nem úgy segítenek ahogyan azt te szeretnéd. Mert ha azt tennék, csak mgerősítenék eddigi énedet, maradnál ott távol mindentől, odaszegeznének.

Rugalmatlan voltam, s vagyok, így most töredezek. Letörnek belőlem részek, így adnak teret valami másnak. Annak, amire valóban szükségem van. Lassan letöredeznek hisztis megnyilvánulásaim, letöredezik hiú akarásom, követelésem, elvárásaim, lemálik túlzott féltékenységem, kishitűségem, önutálatom. Elkopnak manírjaim, talán felépített falaim és összedőlnek egyszer.

Kezdem megérteni, hogy mit jelent a valódi elfogadás és szeretet. Kezdem megérezni hogy nem magamat kell utálnom ha valakivel nem tudok együtt rezegni, pedig más vágyam sincs. Nem az én hibám. Csupán itt tartok.

Mondhatnám szerencsém lett, mások azt mondják ennek így kellett lennie. Vannak akik azt vallják, ha jó irányba haladsz, jót akarsz, nem állsz ellen, akkor megtalál mindaz amire szükséged van, ami fejleszt. Talán így van.

Sorsom emberek közé vetett, akik barátokként csiszolgatják, ha kell kalapáccsal verik le rólam önsorsrontó dühömet, lázadásomat, ellenállásomat. Óvnak és csiszolnak. És most tanulok nem ellenállni.

Hagyni.

Nagy küzdelmek ezek belül, hiszen magunkat meggyőzni a legnehezebb. Elfogadni ami vagyok, ahol tartok, hiszen máshogy hogyan is tehetném meg a következő lépést. Honnan tudnám mi is a következő.

És csak így kerülhetek közel a világhoz, a barátaimhoz, a szeretteimhez, a szerelemhez.. de már tudjátok mi következik..önmagamhoz. ;)