Mindig érdekes azon elfilózni egy kicsit, vajon milyen hatással vagyunk másokra? Most nem a külső benyomásra, az első kiváltott érzésre gondolok, hanem amikor együt töltünk valakivel egy kis időt és egy viszonylag állandónak mondható hatást gyakorolunk a másikra. Persze én nem nagyon hiszem hogy pontosan tudnánk mit is váltunk ki a másik félből.

A másik érdekes dolog, hogy mit várnak tőlünk a velünk kapcsolatban állók? Várnak egyáltalán valamit? És megadjuk nekik? Mi a dominánsabb, amit mi akarunk adni, vagy amire a másiknak szüksége van? És ha felismerjük, hogy mire van szüksége, megadjuk neki?

Nem tudom tőlem mit várnak, de azt hiszem ha teret adok a másiknak hogy megnyíljon, és ha meg is akar nyílni akkor némileg közelebb kerülök ahhoz, hogy mire van szüksége. És ha én teret kapok, és éppen meg akarok nyílni, akkor ahhoz is közelebb kerülök, hogy nekem mire van szükségem. Akarat és szükséglet. Húú ha ez a kettő egybeesik, ha ez a két erő egy irányba mutat, az némileg megkönnyítené az életet. Mert akarhatunk bármit, ha nem igazán az az akaratunk tárgya amire valóban szükségünk van.

Szeretem ha hagyják nekem, hogy magam döntsem el, nekem mire is van szükségem.

Ma együtt töltöttem napom jelentős részét egy volt kolláganőmmel. Segítettem neki állást pályázni, önletrajzot írni. És mivel gépem haldoklik, lassú, nem eléggé védett, elég lassan ment a dolog. Biztattam én Gazsikámat, a laptomomat, de önálló életet él olykor, rejtett programjai, általam ismeretlen szabályai irányítják. Szóval kellett hozzá türelem.

Türelem, amivel én ma telve voltam. Igazából egy nagy türelemgombóc lett belőlem. És számomra meglepő módon, Á. (volt kolléganő) is hasonló módon viselte gépem számunkra rejtett magánéletét. Mert olykor hagytam. Csinálja csak amit akar. Mindeközben volt időnk megállás nélkül beszélni. Súlytalan és számomra sokszor jelentéktelen dolgokról. Hagytam magam. Rés a pajzson. :-) Nem tudom emberekből mi váltja ki, hogy a másik határait átlépve, olykor határozottan meghúzott határokat is, megmondják mi az amit TE ROSSZUL CSINÁLSZ. Nem mintha téma lenne az én szokásaim, életformám, de valami mégis kiváltja ezt a dolgot. Á. a napokban már nem először azzal jött, hogy túl sokat olvasok. Na puff. Valakinek muszáj. :-) Na de félre az iróniát, igen, igaz. Töredelmesen bevallom, tényleg sokat olvasok. Sőt!! Szeretek olvasni! SŐt sőt! Van amikor ebbe menekülök. Ráadásul mivel többnyire egyedül töltöm estéimet, lefekvés előtt olvasok. De hogy ezzel mi a probléma az nem derült ki egyértelműen. Miért nem élsz? - jött a kérdés. Azt hiszem erre van válasz. De nem hiszem hogy hallani akarná. :-) Ekkora terhet én is nehezen viselek, miért akarnám rárakni. És egyáltalán mit kezd a válaszommal? Nem érzem hogy tudna vele mit kezdeni.

Együtt töltött napunk nem volt sem túl inspiráló, sem nyomasztó vagy fárasztó, inkább annyira könnyű, hogy valami súlyra vágytam a nap végére. Bármilyenre.

Nehezen viselem, amikor érzem, hogy menyire irányítható a velem lévő ember. Amikor a szakadék szélére is velem jönne, és ha leugranék vakon ugrana utánam. Nem érzem a másik súlyát. Persze ilyenkor lenne jó valami olyat adni a másiknak amitől megerősödik, másik súlycsoportba kerül, és ezt mind a ketten éreznénk. Csodálatos amikor jelképesen egymásnak dőlhetnük, és azt érezzük a másik biztosan megtart minket. És ha ez mind a két oldalról működik, az a valódi bizalom és biztonság. De ha egy irányítható embernek dőlsz amikor elfáradsz, lelkileg vagy fizikailag, a másik fél veled együtt dől. Lehet hogy én is ilyen súlytalan vagyok? Vajon megtartom-e aki nekem akar dőlni? Megtartom-e aki éppen összecsuklani készül? Félek hogy nem. Nem eléggé.

Magamat kell tudni megtartani ahhoz, hogy másoknak is menedék lehessek. De kell nekem is egy menedék, hogy amikor elfáradok legyen ki erőt ad.