Sokat gondolkodtam azon, mi ad erőt az emereknek ilyen-olyan helyzetekben, nehezebb életfázisban vagy egyszerűen csak a mindennapokban. Sajnos én inkább olyan embereket ismerek, akik rengeteg problémával küzdenek, néha erőre kapnak, de rövid idő múlva ismét maguk allá kerülnek. Azok, akiknek nincs rendben az élete, akár mentálisan, akár más szempontból, kell hogy valahonnan erőt gyűjtsenek. Érdekes megfigyelni ki hogyan csinálja. Van aki valami külső dologhoz köti jóllétét, párkapcsolathoz, pénzhez, karrierhez, vagy egy elképzelt életútra való rálépéshez. Van akinek sikerül és sokmindenkinek nem. Küszködnek egy életen keresztül, míg elmúlik minden..
Tegnap hazautaztam vidékre, úgy gondoltam egy hetet itt töltök, úgyis olyan káosz van már az életemben, csak pislogok nagyokat, és nem tudom mibe kapaszkodhatnék. Mikor hazaértem, döbbenten, majd örömmel láttam, hogy anyukám, aki az utóbbi időben nagyon megrázó eseményeken ment keresztül, végre mosolyog. Nagyon régen láttam mosolyt az arcán. Vajon hogy csinálja?
Este olyan kimerültnek éreztem magam, hogy én, aki hajnalig szokott ébren lenni, kilenc után egyszerűen ágyba bújtam. Fizikailag nem lehettem fáradt, hiszen elég passzív életet élek mostanában. Érzelmileg merütem ki, a másfél éve tartó stressztől, attól hogy nem bírok túllépni I-n, aki nagyon sokat jelentett számomra, és nem igazán tudom merre tovább és mibe kapaszkodhatnék. Ami nagyon megrázó számomra, hogy egy kilenc hónapos (hmm, éppen mint egy terhesség) rettenetesen embert próbáló dőszak nyomokat hagyott az arcomon. Minden nap mikor tükörbe nézek, két mély barázdát látok az arcomon, ami mindenkinél kialakul az évtizedek múlásával, de nálam rövid idő alatt jelent meg. Öregebb lettem.. mint nő, egyébként is nehéz ezt elfogadni, de hogy idő előtt következzen be, az már szinte feldolgozhatatlannak tűnik számmra. Főleg így, egyedüllló nőként. Míg korábban engem is megnéztek a férfiak a utcán, (bár tudom ennek elsősorban eddig sem az arcom szépsége volt az oka) ma már ez nem nagyon fordul elő.
Egyik barátom, aki nagyon igyekszik mellettem állni, mióta megtörtént a családi tragédia, ma is felhívott. Beszélgettünk néhány percet, majd azt mondta: látnod kellene már a fényt az alagút végét. Kicsit dühös lettem rá, igen, igen, jó lenne, én sem élvezem ezt a hosszan tartó kilátástalanságot, de per pillanat nem tudok mibe kapaszkodni.
És hogy nehezítsem saját helyzetem, mert krízishelyzetben az ember hihetetlen dolgokra képes negatív és pozitív értelemben egyaránt, én eldobtam magamtól egy már régóta magammal cipelt dolgot, melynek jó hatásában már oly régóta hittem, de ésszel beláttam értelmetlen voltát, így végképp elvesztettem minden irányt adó kapaszkodót az életemben. Belezuhantam a nagy semmibe.
Közben figyelem a barátaimat. Figyelem életüket és próbálom kitalálni őket mi vezérli az életükben. Bevallom nem tetszik amit látok. Jó emberekről van szó, akik nem boldogulnak a saját útjukkal, életükel. Úgy, mint én. Nem tetszik amit látok. Elvárásaim lettek velük szemben. Elvárom, hogy tegyék rendbe az életüket és tegyenek jót magukkal. Elvárom, hogy legyenek jók másokkal. Elvárom, hogy legyenek jók velem, és ha nem tartanak rá méltónak, ne legyenek a barátaim. Közben ugyanezeket az elvárásokat támasztom magammal szemben is. Ha nem felelnek meg nekik, akár a barátságunkba is kerülhet. Ha én nem felelek meg az elvárásaimnak, az az önbecsülésembe kerül.
Szóval mi segíthet kilépni ebből a már-már depresszív állapotból? Több hónapnyi vergődés, panaszkodás után arra jutottam, hogy hinni kell! Valamiben! Valami jóban! Valami izgalmasban! Valamiben amire szomjazik a lelkem. Nem elfelejtve, hogy nem csupán egy dolog lehet az amire szükségem van, amibe kapaszkodhatok, nem szabad rögeszmésen egy érzéshez, egy kívánsághoz, egy vágyhoz görcsösen ragaszodni, máshol is lehet a kiút. Kell hogy legyen valami, ami kirángat, ami felráz, ami reményt ad. Hinni kell valamiben. Valami jóban! Ez célt adhat, megmozgathat, és újra megtaníthat mosolyogni. Ettől visszanyerhetem életerőmet.
Krízishelyzetben minden összeomolhat. Ilyenkor a korábban élt életünket más szemmel kezdjük látni. És bármilyen érzelgősnek, vagy női magazinosnak hathat amit itt összeirogatok, ez akkor is így van. Krízishelyzetben előfordulhat hogy egyedül maradunk és nem tudjuk mit tegyünk. Nem fizikilag maradunk egyedül, csak olyan dolgokat élhetünk át, amit a környezetünkben még senki nem tapsztalt meg. Ha mégis, akkor sem biztos, hogy a megfelelő támogatást, tanácsokat nyújtják. És talán nem is tanácsokra van ilyenkor szükség. Mert egy nehéz helyzetben az ész és a logika még mindig élesen működhet, talán még élesebben mint máskor, az érzelmek azok, melyek mindent megváltoztatnak. Majd a gondolatok is mások lesznek.
Muszáj hinni. Igazából mindanyin hiszünk valamiben. Ez adja életenergiánk forrását. A vakhit persze veszélyes, de ha észnél vagyunk talán nem nyúlunk nagyon mellé mikor hitünk tárgyát kiválasztjuk, ráérzünk mi is lenne jó nekünk. Tudom, hinni nem könnyű. Nem tudom mi kell hozzá, hogy az érzés kialakuljon. Megtapasztaltam, hogy elveszíthető a hit minden formája. De abban már biztos vagyok, hogy aki stabilan áll az életben, annak nagyon erős hite van. Kockáztatunk ha hinni kezdünk, de útvonalat mindig lehet változtatni, mégha nem is olyan egyszerű mindez. Én most nem vallásos hitről beszélek, persze vannak akik ebben találják meg életük alapjait, inkább arról a hitről, ami elvezet egy cselekedethez, elvezet egy cél kitűzéséhez, egy élet felépítéséhez, kiteljesítéséhez. Arról a hitről, ami valóban a legbelsőbb magánügyünk, amiből kiindul minden tettünk és érzésünk. Feltaláltam a spanyolviaszt, de ha egyszer összedőlnek az alapok, akkor muszáj újra rátalálni és elkezdeni az építkezést.
Sokminden ezért nem működik. Nincs mögötte erős hit. És ezt látom a környezetemen is. Vagy nincs elég hitük, vagy olyan dolgokban hisznek, melyek valamiért nem elég emberiek. A meggyőződést nem adják ingyen. A hit nem objektív dolog, de épülhet ismeretekre, tapasztalatra. És szerintem az a jó ha erre épül! A tudás hit nélkül nem sokat ér, míg a hit tudás és tapasztalatok nélkül végzetes is lehet.
Hogy miért ezdtem el vizsgálni ilyen erősen környezetemet? Mert úg gondolom olyanokkal vesszük krbe magunkat, amilyenek mi magunk vagyunk. Másrészt olyanokká válunk mint a környezetünk. Nagyon nem mindegy mindez. Oda-vissza működő hatás és mindannyian tudjuk, hogy az emberi kapcsolatok az egyik legfontosabb dolog az ember életében, ezért nagyon fontos a milyensége.
Szóval, csak nyitott szemmel!
Mostanában nem írok. Káosz van bennem és körülöttem. Miután egy családi esemény megrengette életemet, majd átéltem egy igazán szívfájdító de máig ható egyoldalú szerelmet, egy olyan eget-földet rengetőt, legalábbis a lelkemet megrengetőt, valahogy már nem találom a helyemet. Eddig sem volt meg, de megvolt a remény vagy vakhit ami segített. Talán korábban se volt bennem rend, de magamra kényszerítettem, gyártottam egy mesterséges világot magamban és az működőképesnek látszott.