Azt hiszem sokan vagyunk, akik nem találjuk magunkat, az utunkat. Aki már hosszú ideje műveli az útkeresés műfaját, biztosan számtalam okot megfogalmazott, miért is nem talál rá. Az én válaszom következik most.

Ahhoz, hogy a saját életed éld, néhány fetételnek bizony teljesülnie kell. Most nem azokra  a dolgokra gondolok, melyek megkönnyítik a keresést, vagy amelyek egyenesen rálöknek az utadra. Nem arra, hogy a családban megkapod a megfelelő figyelmet, szeretetet, támogatást és biztatást, nem a szerencsére, hanem azokra  a dolgokra melyekre az eltévedteknek, a nem túl szerencséseknek valóban szükségük van önmagukra találáshoz.

Először is érzelmekre. Tudj érezni és ne nyomd el őket. Én ezt tapasztaltam. Amikor automatikusan csak tettem a dolgomat, akkor igazából csak vártam a sült galambot és a legtöbb érzésemet igyekeztem magyarázni, elfojtani, nem hagytam hatni, kiteljesedni. Ha nem figyelek az érzelmeimre, akkor nem is tudhatom mi a jó nekem.

Másodszor tapasztalatokra. Ha nem próbálok ki minél több dolgot, akkor tényleg nem tudhatom mi a jó nekem, és az érzelmeim nagy része csak olyan dologra vonatkozhat amit már átéltem, csak arra vágyhatok vagy akarhatom kerülni igazán, amiről tudom hogy micsoda, hogyan hat rám. Persze idővel változunk és változnak a dolgok, az emberek, szóval ebben sem lehet százszázalékosan megbízni. Minél több a tapasztalat annál jobban tudhatom mi lenne jó. Persze vágyhatok és félhetek olyan dolgokat, melyeket soha nem próbáltam ki. De hogy jó lesz e nekem, azt csak megtippelhetem, tudni nem tudhatom.. Én itt elbuktam, keveset éltem. Hogy miért?

Önbizalom, ez a harmadik feltétel. Önbizalom nélkül nem mersz kipróbálni dolgokat és nem is hiszel benne. Hiába vannak érzelmeid, álmaid, nem mersz lépni, totyogsz egy helyben, vagy visszafelé haladsz..

Nagy hibát követtem el sorozatosan. Mindig hagytam hogy mások tovább növeljék önbizalomhiányomat, és ez bizony ember ellen elkövetett bűn, vagy csak nagy-nagy hiba. Magam ellen elkövetett vétek. Nem védtem meg magamat, mert nem hittem hogy meg kell védenem. Többre tartottam másokat. De kiket?? Azokat akik nyomták le az önbizalmamat? Nem többek ők, hiszen hibáztak, úgy mint én, aki hagyta magát.

Milyen egyszerű a képlet és milyen nehéz is tud lenni ezen túllépni. Felmenteni, megbocsátani, magamnak és a környezetemnek. Nem haragudni, csak levonni a tanulságot és élni.

Gyűjteni a jó érzéseket, továbblépni. Milyen egyszerű a képlet.

És vajon honnan szerzek mindehez önbizalmat? A nulláról kell kezdenem.

Bár bevallom, szívesebben írnék bármi másról, mint lelki dolgokról. Utazásokról, életről, még akár politikáról is. De úgy érzem mindennek úgyis ez az alapja. Az ember.

Lesz ez még jó! :) Mondtam, hogy nem szabad feladni a reményt és nem szabad hagyni hogy elvegyék. Bennünk él és nem mások adják-veszik! Nem tagadom, hogy mások is segíthetnek feléleszteni, de csak azt lehet, ami ott van valahol bennünk. Keményen dolgozni fogok azon, hogy jó legyen. :)

Ennyi. :)

Legyen szép napod idetévedő! :)

Nem lehet, hogy 3 év után sem akarnak összeállni a dolgok. Az nem lehet, hogy ennyi idő nem volt elég arra, hogy összeálljon újra az értékrendem, tudjam mi miért fontos, mit miért érdemes megtenni. Nem lehet ennyire összezavarodni. Sírni és üvölteni tudnék egyszerre! A bűnbakoktól kérem számon, miért tapostak bele ennyire az életembe, az érzéseimbe, a htembe és úgy mindenbe.

Kerülgetem a szart. Már elnézést. Írok itt mindenről, de a konkrét fájdalmamat, a reménytelenségem okát nem vagyok képes ide leírni. Annyi szégyenérzés kapcsolódik hozzá, hogy képtelen vagyok kiadni ezt itt, idegenek előtt.

Fáj, de nagyon. Annak ellenére, hogy a fájdalmam okáról legnagyobbrészt tényleg nem tehetek. A természet nem egyenlő esélyeket biztosít számunkra.

A kapott értékeimmel nemigen akarok élni, mert én valami olyasmire vágyom ami nem lehet az enyém. Ami oly sok embernek, oly sok nőnek megadatott, de nekem nem.

Van ami annyira fontos az élethez, hogy nem tudjuk elfogani a hiányát. Nem azért mert nem lehet, hanem mert valamiért nekünk az különösen fontos.

A kultúránk szépsége, hogy elfogadunk olyan dolgokat melyeket szeretni ugyan nem tudunk, de elfogadjuk, mert az élet kikerülhetetlen része. Nem, képtelen vagyok leírni, hogy mire gondolok. :( Képtelen vagyok, mert ez a leggyengébb pontom. A leggyengébb. Ha valaki élesen megvilágítja, felüvöltök a fájdalomtól. Pedig muszáj lesz egyszer írnom róla..

Hiányosságnak élem meg ezt a dolgot, és bizonyos értelemben az is. Úgy érzem, így nem vagyok nemcsak hogy teljes nő, de teljes ember sem. Pedig sokan élnek így, talán még boldogan is. Nekem nem megy.

Lehet hogy valami baj van az értékrendszeremmel, de lehet hogy nem látom a lényeget, vagy nem akarom látni. Lehet, hogy az jobban fájna?? Lehet szembesülnöm kellene a nagy igazsággal, hogy vannak emberek, akiket szeretek nagyon, de ők azok akik egyben a környezetük megmérgezője is. És hiába látom ezt, inkább átveszem torz értékrendszerüket, minthogy megutáljam őket?? Lehet, hogy bennem vannak összeegyeztethetetlen értékítéletek?? Biztosan vannak..

Nem vagyok elég humanista ahhoz, hogy elfogadjam ezt a hiányosságot. Nem vagyok képes megbocsátani, a nem tudom kinek, minek, hogy nem élhetem át azt, amit olyan nagyon sok ember átél, és ami nekik természetes. Egy olyan dolgot, ami belénk van kódolva, hogy kívánjuk, akarjuk, értékeljük. Kódolva van, és meg kell változtatni a kódot, a kultúra pedig humánus és meg is teszi. Elfogadja. Legalábbis a kultúránk jobbik része. Úgy látszik én nem ide tartozom...

Nem szapulom mgam, hiszen kívánságom természetes. De ez a fájdalom...

Talán csak egy élő példát akarok!! Egy nőt, aki ugyanezzel a 'hiányossággal' él teljes, boldog életet, mindez látszik rajta és mindezt el is hiszem neki. Hol van ez a nő???

VANITAS

Néha, egy egy pillanatra haragszom magamra. Ez nem is olyan kis teljesítmény, ha azt nézem, hogy az elmúlt években folyton másokra haragudtam. Olykor vagdalkoztam, nem keveset, tisztán láttam mások hiányosságait, miközben csak az erőm szállt el folyamatosan. Azt gondoltam, ez az önvédelem. Ezzel megvédtem magam mások ellen, de nem védtem meg magam a neheztelés pusztításától..

Miért haragszom magamra egy-egy tisztább pillanatban? Azért, mert valahova nagyon mélyre helyeztem magam. Megaláztam saját magam, az önsajnálattal, a haraggal, a mások hibáztatásával. Mindennek ez a vége. Tudtam én, hogy a hosszan tartó harag semmire nem jó, de valljuk be, a jogos haraggal nagyon nehéz mit kezdeni. Mert van olyan, hogy jogos harag. Persze hogy van. De amikor a másik embernél süket fülekre talál szükségleted, akkor a tehetetlenség akár maga alá is gyűrhet.

Ha folyton mások iránti harag munkál az emberben, akkor egy idő után azt üzeni a külvilágnak, nem tudok mit kezdeni a helyzetemmel. És sajnos ha ez sokáig így marad, az ember magát is meggyőzi erről. És akkor már biztos benne, hogy saját helyzetébe mások rondítottak bele ennyire. Igen, lehet. Léteznek érzéketlen emberek, nem kevesen, akik képesek környzetüket tönkretenni, állandó fájdalmat okozni. Viszont ha valakivel ez megtörténik, mégiscsak magának kell megoldania a helyzetét.

Azt mondják, a harag mögött mindig van egy másik érzés is. Hát persze, a szomorúság. Haragot azért érzünk, hogy harcoljunk, a szomorúság viszont kiöli a harci kedvet. Vagy mégsem? HA harag van bennünk, erővel harcilunk, ha szomorúság akkor finomabb eszközökkel.. És bizony vannak helyzetek, nem kevés, amikor hatásosabb az utóbbi..

Ha környezetünk pusztító, ne adj isten, még egy fájdalmas csapást is elszenvedünk tőlük, akkor úgy érezhetjük, visszaestünk valahova. Tudjuk, tudom, hogy van kiút, csak valahogy hosszabb lett. Mintha elölről kellene kezdeni mindent. Mintha vissza kellet volna menni egy kereszteződéshez, másfelé indulni, indulni újra és mintha ezzel az út hosszabbá válna, a cél messzebb kerülne. De talán ez csak a látszat. Talán hosszabbnak látszik a megteendő út, talán hosszabb is, de ha elindulunk újra, lehet, hogy már egy gyorsabb járművel haladunk tova. Mert ha már visszamentünk, más perspektívából látjuk a dolgokat, jó esetben a csapásból is tanulunk valamit.

És ha  a harag mögött, meglátjuk a szomorúságot, talán el tudjuk gyászolni azt, amit elveszítettünk. Egy illúziót, melyet valakivel szemben tápláltunk. Mely az elvárásainkat, az elvárásaimat táplálta.

HOgy soha, de soha ne vedd el a reményt senkitől! Mert nem biztos, hogy vissza tudja szerezni. És nem hiszem hogy vállalni tudod ezért a felelősséget. Mert ezt nem lehet! És nem mellesleg ez embertelen és kegyetlen dolog! Senki nem ismerheti sz összes lehetőséget és nem tudhatja mi rejtőzik a másik emberben, ezért a reményhez mindenkinek joga van!! Vagy valami annál is több!!

És még azt, hogy mindig higgyél magadban, hogy senki ne vehesse el tőled!

.. velünk ez az őrült világ, és olykor csak reménykedünk, hogy valami rend is van benne.

Mostanában kifejezetten megrémít a nyers racionalitás. Tudjátok az a fajta tudatosság, ami pontosan látja a valóságot vagy inkább a tényeket, de valami mintha hiányozna belőle. Az emberi tényező. És talán valami attól is több. Mert a puszta tények még nem írják le  a valóságot. Megmondta ezt már Bertrand Russell is, de mikor én erre magamtól rádöbbentem valahogy bölcsebbnek és nyugodtabbnak éreztem magam. De nem teljesen nyugodtnak. Én alapvetően nem vagyok elég tudatos az életben, mondhatnám nagyon nem, ezért nagyon vonzottak mindig is az olyan emberek, akik tőlem sokkal élesebben látják a világot vagy annak legalább egy részét. Őket szerettem igazán. De mostanában azt látom, hogy vannak, ekik ezt túlzásba viszik, és  a világ leírására, vagy csak egy-egy jelenség magyarázatára csupán a racionalitást használják. És ebben nincs remény. Ez van, mondják kegyetlenül, mintha máshogy nem is lehetne!! Ilyenkor megdermedek, majd kis idő múlva megvédem a reményemet. Hogy hiú ábránd lenne csupán mindaz amiben hiszek? Ha nincs remény a jobbra, akkor mi marad? A vegetálás? A beletőrődés és elfogadása, mondják ők. Az elfogadás fontos, de ez ne jelentsen minden esetben beletőrődést is. Szóval a tényeken felüli dolgokról nem vagyok hajlandó megfeledkezni, nem hagyom hogy kiírtsák belőlem!! Mert én már tudom, milyen érzés, ha nem látsz túl a pillanat állásán. És  a pillanatban is több van mint amit korlátozott agyunkkal felfogunk. Ott a lehetőség. Húú ez már kezd kicsit ezo lenni, már majdnem vallásos, dehát a világ nem egy statikus dolog, hanem egy változó, mozgó valami. MOndhatja bárki, hogy de mifelé mozog? Én most kicsiben nézem a dolgokat. Remény nélkül semmit nem ér semmi.

Az emberi racionalitás igen korlátozott és megvan a szerepe. De önmagában semmire nem jó. Ha nincs valami pozitív, reménykeltő dolog ami mozgassa, mit is érne. Ez így leírva, olyan evidensnek tűnik. Mégis mostanában találkozom ezzel a tiszta racionalitással. Ami kemény korlátokat szab, és olyan.. hideg.. lemondó.. és kegyetlen. Igen, olyan ördögi. Felfedeztem a spanyolviaszt, de ez is csak azért lehet, mert a saját bőrünkön megtapasztalva értjük meg a dolgokat igazán. A puszta észzel megértett dolgok, nem jelentenek igazi megértést.

Szóval miközben igyekszem magam tudatosabbá tenni, mert általában elvisz a szenvedély és érzelem, ezért lassan és nehezen haladok, közben találkozom a másik véglettel és megrémít! 

Húúú.. most annyi mindent szeretnék mondani, hogy hirtelen az első mondatot sem találom. :) Szóval, hol is kezdjem? Több éves káosz után ma végre felismertem egy nagyon egyszerű, de számomra most igen fontos dolgot. Évek óta szenvedtem mint a kutya, és akkora káosz és értetlenség volt bennem, hogy már nem is tudtam mihez kezdjek. Le sem akarom írni milyen negatív gondolatokat szült ez a zavarodottság, melyről csak annyi értelmeset tudtam mondani, hogy elveszítettem a hitemet az életemben és minden biztos pontot, valamint, hogy egy fikarcnyi kapaszkodót sem találok már. Iszonyatos mennyiségű harag és némi bosszúvágy gyülemlett fel bennem, mellyel szintén nem tudtam mit kezdeni.

És ma este valami egyszerű dolog megvilágította hogy miért nincs nekem már szinte semmi hitem és miért az önsajnálat bugyraiban vergődök olyan régóta. Az önbizalmam, mely soha nem volt valami eget rengető, olyan mínuszba került, ami már semmire nem volt elég.

Rájöttem, mennyire elvették az elmúlt évek eseményei a hitemet magamban. Pedig hihetek az értékítéletemben!

Rájöttem, hogy azért mert a családomban egy igen elítélendő és sokkoló dolog történt, én nem lettem kevesebb és értéktelenebb. Hogyan is lennék?? Én voltam az, aki a legnehezebb helyzetben helytállt amennyire tudott! Egyedül álltam a sarat, fenntartottam két lakást, egy üzletet, hivatalos és nagyon kellemetlen ügyeket intéztem, olyan helyekre jártam, ahova az ember jó érzéseel be sem teszi a lábát, érzelmi sokk ért és rengeteg stressz, miközben sokan próbáltak lehúzni, kisebb rivaldafénybe kerültem, a becsületemet támadták és én oda tartottam az arcomat. Mert tudtam, nincs mitől tartanom.

Mindeközben szerelmes lettem, jól kihasználtak, én kikészültem és nem volt elég, hogy szeretetet mutattak nekem, miközben csak szexet akart az az ember aki tudta, hogy én szeretem, utolsó szúrásként még földbe döngölte minden önbizalmamat, elhitette velem, hogy nincs remény arra, hogy szerethető ember legyek.

Sokat tettek azért, hogy egy senkinek érezzem magam. El akarták hitetni velem és én elhittem.De nem tagadhatom, hogy ehhez jó táptalajt nyújtottam. Kevés önbizalmam, mely olykor mégis soknak látszott, nem volt elég, hogy ennyi támadástól megóvjon. Nem volt elég. Megjelent alattomosan a kétség, mely olyan nagyra nőtt, hogy már ténylg semmiben nem tudtam hinni. Mindent, de mindent megkérdőjeleztem. Közben változtam, de hiába, mert nulla önbizalommal, gondolhattam én bármit, csupán gyenge gondolatfoszlány maradt.. Küzdöttem az ellen, hogy tudtak rám hatni, az ellen, hogy meg tudták ezt velem tenni. Tagadtam. De most már belátom, hogy megtörtént. Attól féltem, ha ezt beismerem, azok nyernek, akik csupán rajtam kompenzálták saját frusztrációikat. De tévedtem. Mert ez a belátás visz tovább. Nincs sérthetetlen ember és én sem vagyok korlátlan, mindent elviselni tudó. Nincs győztes és vesztes, én vagyok, és én kezelem a helyzetemet. Hatni tudnak rám, de ez a hatás is kezelhető!!

Önbizalmam elvesztése ahhoz vezetett, hogy a fürdővízzel kiöntöttem a gyereket is! Tudtam mi a helyes irány az életemben, tudtam mi az érték, mi az értékes az életben, láttam mi fontos mégis mindezt megkérdőjeleztem, már nem hittem az erejükben. Pontosan láttam miben kell változnom, de egy idő után már ezt is megkérdőjeleztem. Pontosan láttam, hogy mik az értékeim, de hiába, mert úgy éreztem ez kevés bármihez is. Láttam a hibáimat és az elkövetett bakijaimat, láttam a mulasztásaimat. Ezt jól felduzzasztottam vagy semmibe vettem. Teljesen összezavarodtam. Az az ember, akit én mindenkinél többre értékeltem és szerettem, megtalálta a legygyengébb pontomat, azt, ami nekem is fájt, amin csak szépíteni tudok, de teljesen megváltoztatni nem. A hiúságomra apellált!! Emlékeztek 'Az Ördög Ügyvédjé're? Al Pacino mondja: A hiúság! A kedvencem a bűnök közül!    Vagy valami ilyesmit. :) Hát én is egy ilyen ördögfajzattal találoztam, és az ilyenek bizony tudják hogyan kell hatni az emberre!

Mitől lesz valaki gonosz?? Én nem tudom felsorolni, de egy dologban biztos vagyok. Az önbizalomhiány nagyban hozzájárulhat ehhez. Van aki csupán maga ellen fordul szenvedésében, de sokan másokon kompenzálják önbizalomhiányukat. Mondhatom, hogy a gonoszság egyik melegágyává válhat! Kicsit vagy nagyon, van aki csak piszkálódik, de van aki művészi szintre fejleszti mások manipulálását, kihasználását vagy használatát (bár ez ugyanaz), megalázását és még sorolhatnám. És végül a bennük fortyogó értéktelenség érzését átültetik áldozatukba. Ezért foglalkoztam én az élet sötét oldalával.

Önbizalom!! Olyan sok minden múlik rajta, ezért lovagolok ezen a témán. És nyilván azért, mert nekem sincs elég. Pedig van bennem együttérzés, bebizonyítottam már sokszor, hogy kedves vagyok, vannak értékeim, egy-két dologhoz tehetségem, látom a hiányaimat és látom a sutaságaimat. De ez nem volt elég. Nem hittem magamnak, inkább hagytam, hogy bántsanak és szerelembe estem, hogy másnak hihessek. Más kezébe adtam az ítélkezés jogát! Már megint! :)

Gyakran kerestem a külső írányítást, Egy irányt mutató jelet, ihletet, megerősítést, valami szabályt vagy kész szabályrendszert, receptet erre-arra vagy az egész életre, magyarázatot, felkészítést vagy csak egy jól hangzó igazságot. Könyvekben, okos embereknél, legvégső esetben filmekben, erkölcsben, jóságban, igazságban vagy csak a realitás megismerésében. Szűk és kétségbeesett látás ez! És hiába tudtam, hogy ismerem a következő lépést, nem hittem magmnak!

Mos jól jönne egy kis külső megerősítés is, de arra most nem számíthatok. Talán még örülhetek is, hogy az élet rávesz, magamra hallgassak végre! De nagyon! Legyek hangos, de ne más számára, hanem magamak! Hát, ez van most. :)

Utójegyzet: az önbizalmunkat a jó tulajdonságainkra és az értékeinkre építjük és nem arra, hogy hibátlanok vagyunk vagy jobbak másoknál! Ha valaki csak a hibákat látja vagy azt emeli ki, az nem szeret, ez nem is kérdés. Aki szeret, arra érzelmileg is lehet számítani!

Jó dolog a kedvesség, a megértés, a gondoskodás, a figyelem, a szeretet, az önátadás és még sorolhatnám. Sajnos, én mindig abszolutizáltam ezeket a tulajdonságokat, vagyis azt gondoltam, mindenkinek adni belőle minél többet. Jól megkaptam a magamét, sokat panaszkodtam is, és el is vesztettem minden biztos pontomat, mintha kihúzták volna  a lábam alól a talajt.

De sokat gondolkodtam, elemeztem, szorongtam és dühöngtem, majd megvilágosodtam. Nem szabad minenkinek odaadni ezeket az értékeket, mert oly sokan visszaélnek ezzel. És belegondolva, mennyivel többet ér ez az adás, ha tényleg olyannak adom oda, aki ezt szerintem megérdemli, érdemes rá. Ne terméketlen talajba dobáljuk őket!! Aki rendszeresen visszaél a kapott bizalommal, attól visza kell venni. A saját érdekünkben. És most azt érzem, nem vagyok már olyan kiszolgáltatott és tehetetlen, és kezdek ráérezni az útra, melyet úgy hívnak: ÉN! :))

Nem biztatok senkit arra, hogy ne legyen kedves vagy megértő az emberekkel! De fel kell ismerni, hogy vannak olyan nárcisztikus személyek, akik vissza fognak élni a kapottt bizalommal, és a határaink meghúzása nélkül, bizony azt csinálhatnak velünk, amit csak akarnak. Szóval muszáj tudatosnak lenni, bármit is diktál a szív. Magunkért!

Ha csak adunk, adunk egy nárcisztikus személynek, ne higgyük hogy megértéssel és viszontszeretettel fog hozzánk viszonyulni. Nem! Akiben nincs empátia, az csak használni tudja a másik embert. És ki akar tárgy lenni, a saját életében?

Nem szeretem az abszurd humort!! De a sors ezt sajna nem veszi figyelembe.

Minden erőmmel azon voltam, hogy elfelejtesek egy embert, erre ő ideköltözött a közelembe, pár utcányira  a lakásomtól. Dehát, oly nagy Budapest!! Miért? Miért? Már megint csak kérdések. :(

Már jó ideje az élet sötét oldalát firtatom. Az emberi természet rosszabbik részét próóbálom megfejteni. Nem valami szívderítő tevékenység, ilyet talán csak megszállottságból tesz egy ember. Biztos valami kényszeres vonás ez nálam, hogy igyekszek mindent megérteni, főleg azt ami az emberi természettel kapcsolatos. Azt tanácsolom, ne kövessétek a példámat, legalábbis, ne merüljetek el benne annyira, mint ahogy én teszem.Hatalmas felismerésekre lehet jutni, de van egy olyan szint, ahol már vakká válik az ember. Vakká, ha csupán a racionalitás eszközével firtatja a dolgokat, hiszen a szív legalább olyan fontos a megértésben, mint az ész. Vagyis érzelmek nélkül, ez az egész megértés dolog nem működik!! De most mégsem a saját szívtelenségemről kívánok írni.

Előrebocsátom, nem bánom ha megtalálja akiről szól ez a posztom. SŐT! Szeretném ha a fő-főszereplő rátalálna. Nem, nem gyáva módon blogba öntöm a dühömet, én a szemtől szembe kommunikáló ember vagyok, de amikor nincs lehetőség mindent elmondani az illetékesnek, valamerre ki kell adni a dolgokat. Szóval, gyere kedves főszereplőm, elmélkedjünk együtt!!!!!! :)

A szívtelen emberben az a legmegdöbbentőbb, amikor irtózatiosan élvezi önzőségét, érzéketlenségét. Volt alkalmam találkozni nem egy olyan emberrel, aki élvezte ha más eszén túljárt, a másik kárára. Miközben áldozata szenved, akkor ő védi magát, eltűnik, vagy azt mondja: minden ember használja a másikat. Ilyenkor kerekre nyitom a szemem, mert egyszerűen nem hiszem el, amit hallok. A véleményem egyébként az hogy ilyet csak az az ember mond, aki nem tud szeretni, nem tudja az érdekeit érvényesíteni együttműködéssel. És szívtelen.

De főszereplőm akiről írni kívánok, egy önkormányzati képviselő, Budapestről, aki előszeretettel alázza meg nőit, akit a barátnője mellett titokban kényeztet agyra főre néhány hónapig, majd mint egy rongyot dobja ki őket, hogy kivesse hálóját a következő áldozatra. Ó, ha csak ezt tenné. De mielőtt eltávolítja életéből, még porig alázza ezerrel, sorban mindegyiket, külön, külön, hogy  a végén élni sincs kedve az illetőnek. Az egyik barátnője megölte magát a szakítás után. Ezt ő mesélte nekem, de gyorsan hozzátette, hogy termésetesen nem miatta, hanem a családja miatt lett öngyilkos. Ha valamelyik szerető rájön, hogy létezik egy barátnő is, megfenyegeti, nehogy elmondja, mert.. olyat tesz amit senki nem akarna..

A következő hölgyemény, vagy maga a barátnő pedig végighallgathatja aktuális sirámait, amivel az előző szerető esetleg megbántotta ŐT! A következő nő szerepe, hogy biztosítsa emberünket, mindez csúnya rágalom, hiszen ő egy fantasztikus ember!

Ízléstelen dolog egy blogba ilyeneket írni, ezért nem ragozom tovább a dolgot, mert nem nagyon bírja  a gyomrom. De le kellett írnom, mert nincs kinek elmondanom. Mindenki azt mondja, felejtsem el, ne foglalkozzak vele és nem az én dolgom mit csinál másokkal. Igen, ez elég józanul és bölcsen hangzik!!! Csak időnként arra gondolok, hogy ha tudjuk hogy valaki beteggé alázza az embereket, azt hagyhatjuk-e szó nélkül?? Nem avatkozhatunk be mások életébe. Ugye? Igen! És talán ezen emberek szerepe az, hogy megtanítsa ádozatait védekezni, vagy hogy később jobban felismerjék már az első jeleket, még akor is, ha aranyba csomagolják a bántalmazást.

Fogllakozzak a saját dolgommal!! De az alázás olyan nyomokat hagy, ami nemhagyja hogy csak úgy továbblépj. Talán gyenge vagyok. Igen, az vagyok. Mondhatjátok a frázisokat, hogy örüljek, hogy megszabadultam tőle. Igen, valószínűleg ez az igazság!! Mégis kiráz a hideg, ha belegondolok, hogy a következő áldozat, talán TE leszel, kedves olvasóm. Miközben a barátnő évek óta hazugságban él (igen, ez az ő dolga), és nem is sejti hogy kedves képviselő úr mit művel míg a barátnő a munkaidejét tölti, szintén az önkormányzatnál. Hab a tortán, hogy a környezete mindenről tud. (Azért hozzátenném,mikor az ismeretlen olvasóimért aggódom, természetesen a saját fájdalmam miatt aggódom, és nem az önzetlenség ekkora foka vezérel..)

Ez egy klasszikus sztori? Egy szélhámos története? Miért foglalkozom vele? Azért, mert ha ez elterjedt, akkor köszönöm én is disszidálnék. Jó messzire!!!!!! Ha nem elterjedt, akkor nem bánom hogy leírtam. És főhősöm, azt mondja: ilyen vagyok. Hát, tényleg ilyen! Fél, retteg, titka ki ne derüljön, mert akkor ki lesz az, aki a karrierjét és önbecsülését egyengesse.

Hagyhatjuk szó nélkül. Az emberi természet sötétebb oldala gyakran megnyilvánul. De van, akinél csak időnként felvillan, és van, akinek ez az általános működése. Mert ezt ismeri, ebben van gyakorlata.

A szívtelen ember nem érez könyörületet.

A szívtelen ember saját érdeke miatt kedves.

A szívtelen ember nem tudja milyen a szeretet, de el tudja játszani, tökéletesen, mert az ész pontosan leírja milyen a szeretet megnyilvánuló jelei, míg a szív sok esteben kicsit esetlen vagy félénk.

A szívtelen ember nem kíváncsi másra, de szívesen irányítaná.

A szívtelen, lehet nagyon okos, vagy nagyon buta, de egy biztos, csupán aggyal kívánja megoldani a problémákat, mert szívvel nem tudja, A szív törékeny és képes elgyengülni. Kockázatos szívvel élni.

Kérdésem az, hagyhatjuk-e szó nélkül, ha látjuk valaki kegyetlenkedéseit? A válasz egyszerű: nem. De ha nincs alkalmad szólni, tenni, akkor csak végignézed?? Vagy becsukod a szemed? Nem tehetsz semmit. bár ebben én nem hiszek. Mindig lehet tenni!! MINDIG!! A kérdés, kell-e tenni, hiszen más életébe nem avatkozhatunk. De maga a jelenség, bicskanyitogató. Ha valaki versenytársnak vagy eszköznek tekinti a másik nemet,nem érdemel emberi kapcsolatot. Kemény szavak ezek, de nem érdemel kíméletet, aki szív nélkül hozzáér egy olyan törékeny műszerhez, mint amilyen egy Nő, mint amilyen egy Ember szíve.

Igazságért kiáltottam!

Igazságokat kutattam!

Elégtételt követeltem!

Élni tudni akartam, igazán, igazan!

Igazságokba akartam csomagolni az életet!

De nézzük csak, milyen is lenne az élet ha igazságok sorozatából állna. Élet lenne? Számtalan nagy igazság megvalósulása vagyis kiszámítható. Pont.

De mindannyiunknak van saját igazsága, csupán ezeket próbáljuk összehangolni.

Miközben a nagy igazságokba akartam elmerülni, egyre feldúltabb lettem, nyugalmat nem találtam, ismét csak elvesztem, menekültem, távol magamtól, miközben a cél éppen az ellenkezője volt.

Mikor már teljesen elvesztem, és senki nem értett már engem, amit meg én nem értettem, hogy hogy nem látják, hogy én csak azt akarom, legyen már igazság!! Most mosolygok. Magamon. Hiszen mikor igazságot akarunk és úgy érezzük nem jön, akkor szinte biztos, hogy valamit vagy valakit nem veszünk észre. Mert mint mondtam, az igazság sokoldalú, nincs egyetemes, csak az enyém, a tiéd, bárkié. Van méltányosság, önzetlenség, emberség, kegyelem, kedvesség, van jól beilleszkedett ember, van szerethető és van aki kevésbé, van álszent és hazug, de van őszinte és naív, van éncentrikus és áldozat, vagy te és vagyok én.

Mi is lenne ha nagy igazságok alapján működne csupán az élet? Unalom és változatlanság.

Elmentem a magam igazsága mellett. Elmentem a kis igazság mellett, ami én vagyok. Elmentem magam mellett egy eszme, egy érték vagy ki tudja micsoda kedvéért. Megszállottság!

A sajátom számít. Az én igazságom. Most ez a fontos. És nekem most ez az Igazság!! Reklamálni nálam  lehet! Nyolc napon túl is!!

Ui.: ez az élet és ez a szabadság! ;)

Ki tudja miért, persze valaki biztosan tudja, nem működött a blogom sokáig. Bejegyzéseim nem jelentek meg, de úgy tűnik most újra aktivizálódott. :))

Szóbeli bántalmazás

Négy hónap. Körülbelül ennyi idő telt el, hogy bezártam magam mögött a lakásajtót, megadtam magam, és eldöntöttem addig nem nyitom ki, amíg nem tisztázom magamban a dolgokat. Nem értettem, hogy történhetett párhuzamosan két olyan dolog az életemben ami borzasztóan megrázott, sok erőt követelt tőlem és úgy éreztem hogy nem tudom feldolgozni őket. Azt gondoltam egy idő után, talán nem is kellene ennyit agyalnom rajta, csak átlépni, és majd elmúlik a fájdalom. De nem, a kemény dolgokat tisztázni kell és feldolgozni.

Jól gondoltam. És hiszem, hogy meg kell találni a magyarázatokat.

Az egyik történés a családban volt, ami megrengette mindannyiunk életét, a másik a magánéletemben, melyről egyre inkább azt gondoltam, hogy csak én fújom fel a dolgot. De! Nincs olyan, hogy csak felfújja az ember. Mert ha valami nagyon mélyen érint érzelmileg, akkor ott valami van!!!

A magénéleti történés összezavart. Nem értettem, hogy lehet, hogy valaki annyira a lelkem mélyéig hatol, hogy szinte a részemmé válik és többé onnan kiűzhetetlen. Minden része, megnyilvánulása, az otthona, a reakciói, minden rezdülése hatalmas hatással volt rám. Betudtam mindezt a szerelemnek és a függőségnek. De nem bírtam lezárni, nem bírtam megérteni hogy okozhatott ekkora fájdalmat egy ember.

Bántalmazás! Ezt a szót a fizikai erőszakra alkalmazzuk. De! Van lelki erőszak, van szóbeli bántalmazás. De ezt valahogy elnézzük. Elviseljük, szemet hunyunk felette. Pedig a szóbeli bántalmazás iszonyú károkat okoz a személyiségben, a lélekben. Betudjuk érzékenységnek, a másik oldaláról egyszerű bunkóságnak. Pedig nem ilyen egyszerű.

A bántalmazó hatalomra törekszik. Uralni akarja a másikat, nem hagyja hogy önmaga legyen, spontán legyen. Leszólja, kritizálja, semmibe veszi, más alkalommal pedig a legjobbat nyújtja neki. Hatalomgyakorlás. Teszik ezt azok, akik maguk felett nem tudnak hatalmat gyakorolni. Nem uralják magukat, ezért másokon gyakorolják a hatalmat.

Nincs bennük empátia! Idealizálják magukat, viszont nem ismerik valódi önmagukat. Fájdalmukat nem mutatják meg őszintén, nekik ez gyengeség. Ha idealizált önképüket fenyegetve érzik, akár azáltal, hogy a másik valamivel jobb náluk, vagy szabadabb, vagy boldogabb (a sor folytatható), veszélyeztetve érzik magukat. A másikat fogják leszólni.

Ha nem tudják a másik embert befolyásolni, manipulálni, csak saját gyengeségüket érzik. De ezt nem engedhetik meg maguknak.

És ki lesz az áldozat? Az, aki olyan kevés önbizalommal rendelkezik, hogy nem ismeri fel, mit is tesznek vele. Nem ismeri fel, hogy bántják, magában keresi a hibát. Hisz a bántalmazónak, jobban mint a saját érzéseinek. Így válik egyre inkább önbizalomhiányossá, elveszíti önmagát, az életét.

Meg akarja érteni a másikat. Azt hiszi ha megérti, vagy ha elmagyarázza a bántalmazónak, hogy mi esik neki rosszul, az megérti őt. De TÉVED! Mert a bántalmazó hatalomra és manipulációra törekszik. A bántalmazó saját idealizált képét akarja megerősíteni, és abba nem fér bele, hogy ő olyat tett, ami a másik félnek fájhat. Tagad! A másik a hibás! Túl érzékeny! Ő nem lehet hibás!!

Mi a közös bennük?? HOgy mind a ketten olyan közegben nőttek fel, ahol jelen volt a szóbeli bántalmazás. De míg az áldozat találkozott empátiával, a bántalmazó nem. Így váltak el útjaik... az áldozat hisz az együttműködésben, de nincs elég önbizalma hogy különbséget tegyen az együttműködés és a bántás között. A bántalmazó a hatalomban hisz. A másik feletti hatalomban. Ő irányít. Mindenkit, de magát nem tudja.

Hát erre is jó az önbizalom. Hogy felismerjük ha bántanak. Ne hagyjuk ha bántanak. Minden emberenek jár a tisztelet, nekem is jár a tisztelet. És itt értettem meg a dolgok lényegét. Miért ért a magánéletemben ekkora fájdalom. Hogyan csaptak be. Szeretetet hazudott, és én el akartam hinni hogy szeret. De ő csak irányítani akart. Használni. Amikor neki kellek. Nem beszélt velem amikor én akartam, amikor fontos lett volna nekem. Tudjátok hogy hívják ezt?? Érzelmileg magára hagyatottság. Érzelmileg nem állt mellettem. És itt ismerszik meg ki szeret igazán. Melletted áll-e  a másik érzelmileg? Meg akartam őt érteni. Mindenféle módon! Azt hittem én hibázok folyton. Persze hogy hibáztam, de nem volt lehetőség megbeszélni. Időnként a másikhoz vágtunk dolgokat, de igazán nem beszéltünk meg semmit. Kitért előle. Mert akkor neki is szembe kellett volna nézni az érzéseivel, A tetteivel és a szavaival.

Tudom hogy volt bántalmazás a családjában. Szemtanúja volt. És tudom hogy az enyémben is. Megértettem, hogyan nyomatták el velem érzelmeimet, hogyan történhetett hogy inkább mások meglátásaira hallgattam, mint a saját tapasztalatomra.

Megláttam, hogyan vesztettem el hitemet. Nem most, még egészen fiatalon. Hitemet magamban. Nem is hagyták, hogy higgyek magamban.

Aki rendszeresen ilyen partnert talál, aki bántja, az nem tanulta meg értékelni magát. Mert ha értékelné, akkor tudná, hogy nem normális dolog ha leszólják, de az sem, ha mindent elnéznek neki. Mert aki szeret, az a legjobbat akarja kihozni belőlem. És nem hagyja, hogy bántsam magam, nem hagyja hogy elhanyaagoljam az életem. És ha magamat szeretem, tisztelem és elismerem, akkor nem hagyom, hogy bántsanak, nem hagyom hogy elhanyagoljam az életem. És ha van önbizalmam, akkor tudom milyen az, hogy hiszek magamban, abban, hogy kihozhatom magamból a legjobbat, és nem kell lemondanom magamról, az életemről, mások tiszeteletéről és szeretetéről.

Megértettem a közös pontot a családomban, és ebben a másik emberben, akit szerettem, jobban mint Önmagamat!

Ezt kívánta a pillanat! :)

Nem tudtam mi tört meg bennem két éve.

A valóság olyan erővel csapott le rám, és most is erősen csapkod, hogy elfelejtettem milyen is álmodozni. Ma reggel jöttem rá, hogy már nem teszek ilyet. És bevallom kicsit piszkál, hogy egy olyan ember révén döbbentem rá, aki a mai napig irtó nagy fájdalmakat okoz nekem. Aki megbánt újra és újra, attól nehezen fogadjuk el az igazságot. Bár nem ő mondta ki, csupán egy megnyilvánulása hozta elő bennem a felismerést. Neki jól megy az álmodozás, talán ez az egyik dolog, amitől valami nagyon pozitív árad belőle.

Régen jól ment ez nekem is. Tudtam is csillogó szemekkel mosolyogni. Ma már a fájdalom látszik csak tekintetemben.. De az álmodozásnál szinte soha nem jutottam tovább, pedig még hittem is elképzeléseimben. Erősen hittem, de nem cselekdetem. Most se álmom, se hitem.

Kerestem, de nem tudtam mit, most előásom álmaim újra. Előásom a hitem újra. De még mindig nem tudok vele mit kezdeni, hogy általad jött a felismerés, mikor minden erőmmel azon vagyok hogy kizárjalak az életemből.

Szépen lassan, folyamatosan visszaveszem ami az enyém.

 Ha jónak látom megmutatom Neked, negosztom Veled, de nem adhatom Neked! Láss Engem!

 A sorok szerzői jogvédelem alatt állnak!!

A függő személy egy másik ember bűvkörébe kerülhet!

A függő embernek nincs erős Énje! A másikban keresi és ott akarja megtalálni Önmagát!

Soha nem gondoltam hogy velem is megeshet. Hogy ennyire elmenekülök! Ennyire még soha nem menekültem!

Magamat akarom! És e fogadj el olyannak amilyen vagyok, nem pedig egy körülötted keringő bolygónak!

Ketrec ez, csapda!

Tudtátok, hogy szinte minden ember társfüggő??? A kultúra generálja ezerrel.

Te vagy a kivétel ha Önmagad vagy, ha mersz szembe menni. Ha kell akkor a tömeggel menni.

ÖNmagad, basszus, nem a másik egy toldaléka.

Függő vagyok, de harcolok!!!

Olyan mélyen másztam a másik lelkébe és életébe ami Önmagam elvesztésével járt. És mit mond Ő? Te vagy az egyetlen aki ismersz, aki megmondja milyen vagyok. Igen, de milyen áron? De lehet tévedek. És akkor is látnálak ha nem másznék ennyire az életedbe. Lehet akkor jobban látnálak. Az én oldalamról, szemszögemből, értékrendemből és világomból, de látnálak.

Feladtam pár hete az életemet. Nna ez a függőség! Csak hogy megtudjak dolgokat. Szenvedély!

Kezdett beszippantani az internet. És rémisztő volt kilépni. Sokat hallottam erről, de nem hittem hogy valaha meg is tapasztalom.

Megrémültem. Tőlem idegen világokban mozogtam, és éreztem hogy hatnak rám. Lehet ez nem is baj. Az ember így lesz elfogadóbb... De féltem hogy elveszítem nem létező Önmagamat.

Ezt rakd össze! :)

De éreztem mindvégig, hogy nem ez az én utam. Mindenből kiszedek egy kis jót, de nem nézem az egészet.

Küzdök a poklommal és nem adom fel. Talán ez a szépsége! :)

Jelentem visszatért a humorérzékem. Hosszú idő után.

Végre! :)

Már egy ideje forgatom a fejemben a költözést, nagyobba, máshova, nem'tom hova, keresem az otthonfélét, de nem találom.

Addig  kémkedtem,  míg  besokalltam  a  megfigyelt  szeméytől,  aki  olyannyira  fárasztónak  tűnt,  hogy  egyre  többször  kaptam  a  fejemhez,  és  azt  mondtam,  te  jó  ég,  azért  ettől  jobb  dolgokkal  is  tölthetném  az  időmet.  Hát  igen!  :D

Figyellek. Te is. Olvasom a bejegyzését. Te is az övét. De te nem tudod hogy én olvasom az övét. Ő nem tudja hogy te olvasod az övét. Rólam meg végképp nem tud Ő.

Lahallgatnak. Tudják hogy tudom.

Gmail. Facebook. Telefon. OKOS telfon. Megint facebook. Nna és a kapcsolatok. Meg a hatalom. Megteheted, de igazából nem tehetnéd.

Nyomoz a fél világ. De kit zavar: Hisz ezt tudjuk mindannyian. Kirakod, megosztod, nem, nem tiltod le, az arcába vágod.

Elképzelem, a hiányzó információkat kiegészítem.

Az információ hatalom. De tudok-e vele mit kezdeni? fel tudom dolgozni a valóságot? És Te? És Ő? És ha mindenki tudná éppen ki figyeli, olvassa?. Kissé paranoid dolog ez. Mit tehetsz? Nem raksz ki semmit. Álnevet választasz. Aztán elárulod magad. Mert nem jó bujkálni. Egyszerűen korlátozod ezt az egész közösségi őröletet.

Szereted a közösséget. Kivel?

Biztosan lehet mindezt egészségesen kezelni!!! Elmondom neked őszintén hogy ki vagyok. És akor nem kell leskelődnöd. És ha te is elmondod akkor nem leskelődök. De csak azt mondd el, ami rám tartozik. A többiről ne tudjak, mert túl kíváncsi leszek. De elmondod. Csak azt amit nem kellene, amit igen azt rejtegeted. Mert így iránythatsz. Szűröd az infót, nekem pedig ez nem tetszik.

Kínozom magam. Nesze neked Anita, nyűglődj még kicsit hogy megfejtsd mi hiányzik. Bántottak. Aláztak. Innentől kell újra felépülni. Megtalálni a helyes, jó, boldogító utat.

De ahhoz bizony magamat kell megértenem. De mégiscsak közösségben élünk, és az íratllan szabályokkal lehet élni és visszaélni. Lépeselőny??

Körülbelül egy hónapja történt. Azt hiszem már olyan sok negatív érzés volt bennem, hogy nem tudtam mit kezdeni vele. És úgy egyébként semmivel. Se magammal, se a környezetemmel, se az életemmel. Azon a napon széttártam a karomat és azt mondtam: nem tudom. Innentől már nem tudtam mit tehetnék, kezelhetetlenné vált minden. Már az sem segített ha kibeszéltem magamból a dolgokat, mert a sok jótanács közül egyik sem tűnt működőképesnek. Elárasztott minden és én nem tudtam mit tenni. Megadtam magam. A mai napig is azt gondolom jól tettem!

Aznap este mikor lefeküdem az ágyamba, éreztem hogy elszáll belőlem minden akarás, görcsölés, nem tudtam mi lesz. És amikor nem tudod merre és hogyan tovább akkor kezdődik az életed. Nem tudom ki mondta/írta ezt, de igaza volt. Elkezdődött. De bizony nem egy fáklyás menet. Hiszen attól a naptól végre elhatároztam, hogy én bizony önmagam irányította ember leszek. Önmagammá válok. Jaj, ez olyan elcsépelten hangzik, de akkor is így van.

Nem lehet tudni ez az út hova vezet, de ez így van jól. És azt sem tudhatom mi minden fog bennem még feljönni, mit fedezek fel magamban és hányszor fogok még megtorpanni.

Ma újra emlékeztetnem kellett magamat erre a napra. Arra az érzésre. Újra meg kell adnom magam, mert már megint másba kapaszkodnék, mások életenergiájából táplálkoznék. Mindez miért? Mert hosszú még az út amíg megerősödök, és tényleg azt teszem amit belülről tudom hogy tennem kell. Még mindig elfognak a kényszerek, a rossz szokások, még mindig elpazarolom az időmet és arra figyelek amihez igazából semmi közöm. Illetve van, érzelmileg, de nem azok az érzelmek kötnek oda, melyek előrevisznek, hanem melyek visszavezetnek a függőséghez, önfeladáshoz. Bizony még erősen működnek, sőt, ők az erősebbek. Több jó érzésre van szükségem ahhoz, hogy elhalványuljanak bennem ezek a károsító beidegződések.

Amikor végre félretettem a sok önámítást, és eldöntöttem szembe nézek legbelsőbb önmagammal, először a félelmek és a vágyak jöttek elő. Ezzel már lehet mit kezdeni. Megtanultam Maslow-tól, hogy nem mindegy, hogy a hiányérzeteim vagy az előrevivő fejlődési motivációim vezetnek. Ez teljesen feldobott, kitisztult sok minden bennem. De a sors nem adja könnyen magát. Mikor újra felbukkannak azok az emberek, helyzetek melyek korábban kezelhetetlenek voltak számomra akkor derül ki mit is ér a tudásom. Mert máshogy nem tudok reagálni egyből mint eddig, de hogy hogyan érzek a régi dolgokkal szemben az bizony megváltozott. Ez jó bizony, de amikor feltűnik az életemben az az ember aki manipulálva akar hatni rám, azzal még mindig nem tudok mit kezdeni. és megőrjít. Előjön bennem a harag, a tehetetlenség, az öngyűlölet, és hiába kérdezek tőle bármit, nem válaszol. Mert magát nem adja ki, nem mutatja meg, hiszen ő nem akar sebezhetővé válni. Nyilván már eléggé megsebzett így is. Én pedig még így sem tudok elszakadni tőle, visszarángat régi állapotomba, és újra kell járni utamat. De remélem, ez egyre könnyebb lesz. Mert nem adom fel.

Önbizalom nélkül nincs bizalom. Az önbizalomhiányos ember mihelyt sértve érzi önbecsülését (ami egyébként is ingatag lábakon áll), már nem tud bízni a másikban. Képzelj el két önbizalomhiányos embert..

Még harminc sem voltam, amikor azt mondta az egyik főnököm, olyan vagyok, mint egy kamasz. Én is érzékeltem ezt és felettébb zavart a dolog. De nem tudtam, miért van ez így. Lázadtam sok minden ellen.

Ma érdekes felfedezést tettem. Az utóbbi hetekben elsősorban magamra figyelek, a bennem megszülető impulzusokat igyekszem tudatosítani, megélni, leplezetlenül meghallani a belül megszülető hangot: az érzéseimet.

A szabadságomat akarom visszakapni, és ehhez erre van szükségem. Megtalálni az énemet, önmagamat.

Mindez azzal jár, hogy nehezen viselem a legkisebb elvárásokat, nyomásokat, felszínes általánosító véleményeket. Mindent belülről motiváltan akarok tenni. A szabadságom visszanyerése során, nem bírom a kötöttségeket. A legkisebbet is nehezen.

Először ettől megijedtem, de felismertem hogy ez a folyamat része. Először visszakapni önmagamat, a saját választásaimat, döntéseimet, és ha ezekkel már úgy ahogy boldogulok, kialakítom az új értékrendszerem, és képes leszek megválasztani mihez is akarok, vagyok hajlandó alkalmazkodni. Így megy ez. Így lettem megint kamasz. Önmagát kereső, a régit megkérdőjelező, leromboló és újat építő ember. Tetszik a dolog! :)

Idevetek pár sort, csak úgy spontán, mert ha megmozdul bennem valami jó, akkor azt is illene iderögzíteni.

Szóval lehet még szép és jó, csak egyszerűen újra fel kell fedezni, előhozni a bennem szunnyadó érzelmeket, mert van ott bizony pozitív is. Mint ahogy Carl Rogers vagy Kirkegaard is mondaná ha ma élnének, de mondták ők bizony akkoriban, régen is: vissza önmagunkhoz, vagyis ledobni az álarcokat, eldobni mindent ami abban korlátoz, hogy megéljem azt, ami ott belül van. Mert csak így lehet hiteles egy élet és csak így lehet valamiféle értelme is. Mert hiába keresgélek én mindenfelé, a célom úgyis bennem születik meg, ott van az már valahol belül, csak meg kell hallanom.

Nem ragaszkodni dolgokhoz, nem gyártani elméleteket, melyek csak korlátokká válnak, csupán önmagamat és a valóságot megtapasztalni.

Persze emberekhez nem ragaszkodni már nehezebb, vagy inkább kiválasztani, hogy kihez ne.. Nehéz, mert az ember bizony lehet manipulatív is, és észre sem veszem máris a csapdájában vergődök. Na ilyenkor nehéz visszatalálni magamhoz, elhinni, hogy a kedves gesztusok nem igaziak, bármennyire is annak látszanak. Valahol azt olvastam. hogy ne ahhoz az emberhez ragaszkodj aki hatást gyakorol rád, hanem aki megadja amire szükséged van. Azt hiszem ez a gondolat Elenaor Roosvelttől származik.  húú.. ezt képtelen vagyok beleverni a fejembe, pedig van benne valami.

Szóval sokszor nem a szememnek kell hinni, hanem ott belül a belső hangnak. Sőt! Mindig!! Mert az elénk táruló látvány, legyen bár mégoly csábító, elképesztő, vonzó és magával ragadó, lehet hogy csupán a lelked elrablója ő.

Tehát a lényeg Én vagyok, és ha ezt megértem, és lassan megszületik, előbújik valódi énem, akkor már nem csupán én leszek fontos, hanem Te is.

Egyre gyakrabban eszembe jut, hogy előveszek egy szép kis jegyzetfüzetet, visszatérek a kézíráshoz, és ott folytatom az írást. Erre több okom is lehet.

Olyan nyugodtan írogattam blogomat, amíg tudtam, hogy csupán véletlenül keverednek ide netezők vagy más bloggerek olvassák soraimat. Jó volt így. Kiírhattam magamból gondolataimat, jól, rosszul, dühösen vagy spiccesen, olyan jól működött mindez.

De ez már a múlté. Minek nevezhetjük, ha hozzám közel álló ember(ek) nem beszélget(nek) velem, hanem a hátam mögött szerez(nek) információkat rólam. Ami csupán azért vicces, mert van az a rossz tulajdonságom, hogy ha megkérdeznek én őszintén válaszolok, úgymond bármire. Kíváncsi vagyok az emberek arcára ahogyan a valóságomra reagálnak. Ehhez képest nem kérdeznek tőlem semmit. Félnek az igazságtól, vagy ennyire nem bíznak bennem??

Persze lehet hogy minderre okot adok. Nem szeretek magamról beszélni, így azt hiszik, hogy titkaim vannak. Pedig nincsenek, csak jó ideje nincs mit mondanom, csupán az elégedetlenségemnek, fájdalmamnak és kétségeimnek tudok hangot adni. De nem akarok igazán, mert ez nem old meg semmit.

Persze az is lehet, hogy csupán rossz emberre akadtam. Egy nárcisztikus izére, aki ugyan nagyon emberi tud lenni, de oly önző és érzéketlen is, hogy már-már szinte elviselhetetlen. És én nem bírok tisztán látni, hogyan is tudnék..ha valakinek folyton hazudnak, elveszítheti a tisztánlátás képességét. Ronda politikusi húzás ez!

Az internet nem magánszféra. Talán bölcsen mondhatnám magamnak, az írástudók felelőssége rám is vonatkozik, de olykor jó elengedni magamat, csak úgy kiengedni ami feszít, ami megoldatlan, ami fáj vagy felvidít. De ha figyelnek ez nem megy.

Kissé paranoid hozzáállásom némileg túlzás lehet, de egyáltalán nem alaptalan.. Leírnám az alapokat is, de azt hiszem elvinnne a hév, és nem fognám vissza magam, nevet, státuszt mindent ideírnék, ha már lúd legyen kövér. De nem teszem. Most nem. Csupán azért, mert talán maradt még bennem egy olyan induri-pinduri hitecske (illúzió? - remélem nem), hogy nem én leszek az ítélőbíró, hanem az élet fogja meghozni az ítéletet, ilyen-olyan következmény formájában. Nem az igazságban hiszek, hanem abban, hogy tetteinknek következménye van.

És miért ez a másra mutogatás? Mert lehetsz te korrekt, meg én is, de ha a többi tíz ember nem az, akkor nehéz jól csinálni a dolgokat. De akkor kell igazán! És ami szintén nem könnyű, hogy a sok susmus, hazugság, lehallgatás, illegális adatlekérések és kiadások, pletyka és ítélkezés közben tudni mi is a helyes, mi a jó, mi segít és hogyan tovább egy ilyen környezetben. Kell-e egy ilyen közeg?

SORRY! :(

 Van amikor az ember csak belevisít a világba, mert lehetnek a rendszerben is hibák.